Örök életemben szerettem emberek között lenni. Szeretek kommunikálni, beszélgetni. Akár mindennapos, akár más dolgokról.
Az orvosi váróban is majd megőrülök, amikor mindenki, mint a kuka ül a székén, és nem szól a másikhoz. Látszik rajta, hogy unja magát, mert nincs nála egy könyv vagy újság, vagy esetleg fél, hogy vmi rossz hírt kap, de ahelyett, hogy megszólítaná a mellette ülő embert, csak bámul maga elé, esetleg a kezeit tördeli.
Több kérdés merült fel bennem: Miért félünk egymás bizalmasai lenni? Miért félünk egymás barátai lenni? Hová tűnt a bizalom? Miért nem vagyunk nyitottak?
Egyre kevesebbszer ülnek össze az emberek, és beszélgetnek egymással, figyelnek a másikra teljes energiájukkal, és igyekeznek tanácsot adni egymásnak, vagy a másik örömét átérezni.
Sajnálom, hogy itt a városunkban is nehezen találok vkit, akivel időnként egy jót beszélgetnénk, kikapcsolódnánk. Elfoglaltak, családosak vagyunk, de néha jólesik kimozdulni a megszokott rendből, és vmi mást csinálni csak pár óra erejéig.
Én nem szeretnék ezen változtatni. Tekintsenek naívnak, de én szeretek barát lenni, törődni a másikkal.
Minden barátságban szükséges egy bizonyos vágyódás, amely összeköti- és forrasztja a lelkeket; ellenben a megunásig való együttlét, amely nem ismeri időnként a távollét okozta vágyat, az elteltség túlsága folytán eltávolítja az embereket egymástól. (Platón)
