"Valótlan Mash”
Pirított bőr és egy jó hideg sör. Mellé egy nagy karaj kenyér, s már nem lenne panasz a napra. Ha lenne! De az ember inkább magán érzi a pirulást, és a sörre is csak félve gondol. Mind e közben reméli, hogy egy másik állat nem néz rá ily módon, s a szomjúság már nem érdekli, hisz víz az itten úgy sincs. Pont akképp, mint ahogy kilométerekkel előtte sem volt, hiszen szárazság van. Ilyenkor itt minden kihalt, s aki erre jár, az bevégzi. Persze lóval gyerekjáték, de a talpunkon már koránt sem. Mikor már a homok és a kavics befurakodott a csizma és a láb közé, akkor nincs értelme a lábbelinek. Egyedül az ellen véd, hogy a szúrós és száraz növények ki ne kezdjék a talpat. A szél pedig úgy fújja időnként a homokot, mint ha azok apró kis pengék lennének. Az ember arca, csak úgy elkopik ettől, akárcsak azok az egykor hatalmas sziklák a környéken. Csak itt-ott látni pár szál gazt, de az első esőig, ezek is halottak. Nincs esélye semminek, aminek hosszabb ideig kell itt tartózkodnia, hisz még az árnyék is beadta a kulcsot. Íme a „Homokkal borított pokol”.
A nap már rég elérte csúcsát, s már nyugodni indul. Habár a célja még távol, de így legalább árnyék születik, s cseperedik. Az ember csak annak örülhet, hogy ha nem csak a saját árnyéka van a környéken. Egy ilyen vidéken azonban ez nincs másképp. Az egyetlen menedéket egy város jelenti, amely innen 4-5 napi járásra van. Furcsamód azonban az emberek inkább elmenekülnek onnan, hiszen a még látható nyomok ezt mutatják. A legtöbbet már alig lehet észrevenni, kivéve egyet. Az még egész friss, azonban a gazdája már korántsem. Ahogy újabb léptekkel távolodik a várostól, a térdei folyton megcsuklanak. A homok már rojtosra marta a ruháját, amelyet bátran lehet rongynak nevezni. A bőre kiszáradt, és a szájában ragad a nyál. Úgy érzi, hogy homokot tart a fogai között, s a torkát is az fedi, nedvesség helyett. Tekintete már-már, mint a halottaké, csak hidegen bámul maga elé. Talán épp csak a lendület tartja mozgásban, s ha egyszer valami keresztezi útját, akkor végleg megáll. Csak a dögevők foglalkoznának a maradványaival, de még az is lehet, hogy túl száraznak tartanák ahhoz, hogy az étrendjükbe fogadják. A test helyén pedig csak por marad, s tökéletesen beilleszkedik az új otthonába. Emberünk viszont nem foglalkozik ezzel. Láthatóan a kimerülés határán van, s talán az utolsó lehetőségeként, kérdésre vonja az életet. Hallhatóan mormolja – Hol vagyok? – Nincs válasz – Ki vagyok? – szintén válasz nélkül kell folytatnia – Ki az a Mash?!
- Én vagyok! – Hallotta a választ, amely akkorát szólt, mintha dinamit robbant volna. Emberünk riadtan megpróbál hátranézni, azonban a fordulásra a lábai összerogynak. Hatalmasat csattan a teste a földön, de őt csak az érdekli, hogy lássa a válaszadót. Szerencséjére még épp oda tudott nézni, azonban ott senki nem volt. Végkimerültségében behunyta a szemeit, ahol sötétség fogadta, s így várta a halált.
Halvány fény szűrődik át a sötétségen. Talán ez a vég. A férfi megindult a remény irányába, hiszen esze ágában sincs visszamenni. Amikor odaért látja, hogy egy lengőajtó áll előtte, amin özönlik be a napsütés. Nem tétovázik, s kilép, ahol először elvakítják a napsugarak. Mikor aztán szépen lassan kitisztul minden, láthatóvá válik egy város. Különös egy hely, hiszen az ég vörös, amin fehér felhők úszkálnak. A házak hol kisebbek az átlagnál, de van, amelyik hatalmas. Minden épület árnyékot vet, de minden irányba, így ezek nagyon sötétek. Az egész világ egy nagy káosz. Emberünk nem érti mi ez az egész. Ez nem lehet a mennyország, de a pokol sem, hiszen onnan jött. Kicsit előrébb merészkedik, hogy jobban szemügyre vegye a környezetet, s mikor kiér az utca közepére, megszólal egy számára idegen hang – Mit csinálsz Mash?
Oldalra kapja a fejét, s meglát egy magas, határozott testtartású férfit. Hezitál, hisz nem tudja kivel áll szemben.
- Ki vagy? – teszi fel végül a kérdést.
- Mit baromkodsz már Mash? Lődd már le! – ordítja végül a férfi, és ujjával oldalra bök. Mash odanéz, s látja, hogy Boni riadt tekintettel nézi az eseményeket, azonban most másképp néz ki. Sokkal alacsonyabb, mint azt megszokta, ezért le kell rá nézni.
- Mi folyik itt? – kérdezi rémült, elhaló hangon Mash.
- Mi a fene bajod van?! – még hangosabban ordít a vele szemben álló férfi. Az értetlenkedést léptek zaja szakítja félbe, majd egy ismerős hang – Ő nem Mash!
A hang a kocsma felöljön, ami most olyan nagy, hogy nem lehet látni a tetejét, az ajtaja viszont normális méretű. Azon keresztül lép ki Mash, hatalmas vigyorral az arcán, és egy fekete hatlövetű az oldalán.
- Mi az ördög? Két Mash van? – csodálkozik el az előbb ideges férfi. Boni értetlenül nézi hol az egyik Mashra, hogy a másikra. „Első Mash” teljesen ledöbben hasonmásán.
- Nincs kettő, Paul. – válaszol a kérdésre „Második Mash” – csupán csak egy! Én!
- Akkor ő ki? – vonja kérdőre Paul.
- Hmm… - gondolkodik el „Második Mash” – Ő „Vélhetőleg Mash”! Nem is! Inkább „Valótlan Mash”!
- Valótlan? – értetlenkedik Paul – Mi a fenét…
- Ááá! – szakítja meg a párbeszédet az ordításával „Valótlan Mash” – Mi ez az egész? – esik pánikba.
„Második Mash” előhúzza fegyverét, s rátartja „Valótlan Mash”-ra, majd úgy mondja – Te nem vagy Mash! – közebb megy, majd úgy folytatja – Te valótlan vagy!
- Nem tudom, ki vagyok! – robban ki „Valótlan Mash” – De nem vagyok valótlan!
- Nem? – Mondja vigyorogva „Második Mash”, s elneveti magát. Fegyverét közvetlenül „Valótlan Mash” fejéhez szegezi, majd úgy mondja – Bizonyítsd be! Ha nem vagy valótlan, akkor nem okoz gondot lelőni Bonit!
- Micsoda?! – Ordítja riadtan „Valótlan Mash”. Esze ágában sincs megölni valakit, ráadásul fegyvere sincs.
- Mit csodálkozol? – mondja kacagva Paul – Vagy talán mit keres a kezedben az a fegyver?
„Valótlan Mash”-nek tátva marad a szája, hiszen nem is volt nála semmi ilyesmi, azonban amikor oldalra néz, látja hogy tényleg ott a kezében egy hatlövetű, amivel Bonira céloz. Nem érti, hiszen nem csinált semmit.
- Vagy te lősz, vagy én! – jegyzi meg gúnyosan „Második Mash”, aki még mindig ugyan úgy tartja fegyverét, rezzenéstelenül.
„Valótlan Mash” már az őrület határán van. Lélegzete olyan szapora, mintha épp a futásról érkezett volna. Dünnyögve préseli ki magából – Én nem… - Könny csordul a szeméből, amelyet behuny. Újra a sötétségben vár. Egy hatalmas dörrenés, és síri csend lesz.
Mikor minden kitisztul, halk nesz hallható. Nem érti mi az, de kíváncsi rá. Kinyitja szemeit, s látja hogy esik. Néha-néha villámlik is, amelyet égzengés követ, akárcsak egy lövést. Újra a sivatagban találja magát, ahol most égszakadás van. Szerencséje volt.
- Csak egy álom – jegyzi meg elhaló hangon. Nem érti ezt az egészet, hiszen olyan valóságosnak tűnt. Biztos csak a képzelet játéka volt. Az elmúlt napok nagyon megviselték…
Köszönöm, hogy elolvastad!
