Kicsi a bors, de gyors

  • (f)
  • (p)
Írta: | 2009-01-24 16:50

Szép, kicsi, gyors, masszív és még olcsó is. Mindez egyetlen pendrive-ban!

Kulcsszavak: . tesztpendriveadattároló

[ Új teszt ]

Intro...

Mindenki, aki hosszabb-rövidebb ideig használt már legalább két számítógépet, szembesülhetett az adatátvitel problematikájával. Nevezetesen, hogy hogyan lehetne olcsón és egyszerűen adatokat átvinni egyik gépről a másikra. Nem célom itt összefoglalni minden létező megoldást, így csak a saját emlékeimre és tapasztalataimra hagyatkoznék. A cikk végső célja pedig egy különleges pendrive bemutatása…

INTRO

Az első emlék: C64. A rendszer összeállítását követően (masina, tápkábel, TV, videokábel, két joystick, és a kazettaolvasó), némi gépelés után feltűntek az oly kedves szavak: "Press play on tape!". Egy gombnyomás, és a program már töltődött is – egy audiokazettáról.

Kicsit lassú volt, kicsit körülményes, de a miénk, és akkor számunkra az egyetlen lehetőség. Ráadásul másolni is gyerekjáték volt, már ha valaki rendelkezett kétkazettás magnóval. Egyszer az autórádióba is bekerült egy ilyen kazetta (mivel zene is volt rajta), és utunk során végighallgattunk pár játékot is. Mit ne mondjak, érdekes volt, mondhatni szürrealisztikus, de néhány mai zenét így is simán lealázna...

Ezt követően jött a csodálatos lemezegység, amibe még a régi, tokkal együtt is hajlékony 5,25"-os lemezek kellettek. Itt már legalább a pozíció keresése nem okozott problémát, a gép egyszerűen beolvasta a kívánt állományt. A kis programméretek miatt sem a sebesség, sem a kapacitás nem bizonyult szűkösnek, hiszen egy ilyen lemezre felfért fél tucat játék (Wizard of Wor, valaki?), más állományok meg nem érdekeltek akkoriban...

Snitt. A C64 már megboldogult, a PC a jövő! 1MB-os videokártya, AMD 5x86 133 MHz, 8 MB RAM, Windows 95, egyszóval maga a Kánaán. Na meg persze az elmaradhatatlan floppy lemez, annak is a 3,5"-os verziója. Talán ez az az adathordozó, amivel már (még?) mindenki találkozott. A technológia meglehetősen szép kort ért meg, amelynek folyamán kellőképpen el is avult. Jellemző eset: a suliból vittem haza jó gyerek módjára a vírusadatbázis-frissítéseket (nem röhög!), amik egyenként kevesebb, mint 6 MB-ot foglaltak. A szállítóeszköz persze a kislemez volt, abból is mindjárt 8(!) darab, ami állatorvosi lóként mutatta a hátrányokat. Nem csak a kapacitásuk volt kicsi (1,2 - 1,3 MB), hanem gyakran megbízhatatlannak is bizonyultak. A szétszabdalt állományokat ezért mindig két-két példányban másoltam fel, hiszen roppant kellemetlen, ha az ember hazacipel 3-4 (vagy éppenséggel 30-40...) darabot, amiből az egyik nem olvasható, és emiatt a többin tárolt adat is hasznavehetetlenné válik. A sebessége sem volt túl acélos, ami a kis kapacitás ellenére is 30 - 40 másodperces másolási időket jelentett. Nem is beszélve a kattogó, zörgő hangokról, amikkel megtisztelte a felhasználót.

Ezen problémák sok gyártót sarkalltak új adathordozók kifejlesztésére, ezek azonban csúfosan elbuktak. Ennek valószínűleg az egységes szabványok hiánya, valamint a magas ár volt, legyen szó akár a ZIP meghajtóról, vagy a MiniDisc-ről. Egy legény volt csak úgy, ahogy talpon, ez pedig a CD. A floppyval összehasonlítva elképesztő kapacitással bírt (650MB!), és még az 1x-es verzió sebessége is többszörösen meghaladta a kislemezét. Nem véletlen, hogy elég gyorsan elterjedt adattárolóként.

Klasszikus adathordozónak viszont nem vált igazán be. Egyrészt, ugye, csak az írható, vagy még inkább az újraírható CD-k jöhettek szóba. Ezek viszont drágán kellették magukat, az íróegységekről nem is beszélve. Ma, amikor 5-6 ezer forintért full extrás DVD írót kap az ember, elég furcsa visszagondolni arra, hogy egykoron 2000 forintért írták a CD darabját... Ugyanakkor még ma se nagyon használjuk a kompaktlemezt a munkahely - otthon, illetve az iskola - otthon viszonylatban, aminek egyik oka az írás körülményessége. Pláne akkor, ha csak pár MB adatot szeretnénk rátenni, hiszen előbb kénytelenek vagyunk törölni a teljes lemezt, majd végigvárni a lead-in, lead-out nevű mókákat, amelyek gyakran tovább tartanak, mint maga az írás.

A másik ok sokkal prózaibb: volt jobb megoldás. Ezzel el is érkeztünk a mai írás hőseihez, a flash alapú tárolókhoz, ismertebb nevükön pendrive-okhoz. A Wikipedia szerint az első kereskedelmi meghajtó 2000 legvégén jelent meg, és 8 MB-os kapacitással büszkélkedhetett. Ez ma már szinte komikusnak hat, ami jól mutatja, hogy az azóta eltelt bő nyolc évben micsoda hatalmas fejlődés játszódott le ezen a piacon. Ugyanakkor ne feledjük azt sem, hogy még ez kis a méret is ötszöröse a floppylemezének. Nem is beszélve a megnövekedett megbízhatóságról és írási-olvasási sebességről, ami ma már szintén nevetség tárgya lenne, de akkoriban forradalminak számított.

Az első fecskét újabbak követték, és mára eljutottunk arra a szintre, hogy több tucat gyártó több száz típusát vásárolhatjuk meg, az árak csökkentek, a kapacitás meg három nagyságrenddel növekedett. A memóriaipar fejlődése mellett ez egyértelműen az USB csatlakozó kifejlesztőinek köszönhető. Egy adathordozó sikere ugyanis nem csak az eszköztől, hanem attól is függ, hogy hány helyen lehet használni. Márpedig az USB évek óta minden gépen szériafelszerelés, egy mai alaplapon akár tucatnyi ilyen port található.

KEZDETEK

A floppylemezekkel kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatok arra ösztönöztek, hogy én is beruházzak egy ilyen eszközbe. A nagy nap 2005. december 12-e volt, amikor is hosszas előkészítést követően megvásároltam első pendrive-omat. Az adathordozókkal szemben támasztott követelményeim azóta sem változtak, lássuk tehát, mik voltak akkor a kritériumok.

Sebesség: tiszta sor, legyen gyors, de nagyon. Fontos volt, hogy a nagy tempót ne csak nagy fájlok esetében tudja, hanem sok apró másolásakor is.

Méret: legyen legalább 1GB (akkoriban itt volt a lélektani határ). Hogy miért? Erre már felfér egy CD-nyi tartalom…

Forma: Részben szubjektív szempontok játszanak, ne legyen csiricsáré, inkább valami elegáns, munkaeszköz-szerű. A másik legalább ennyire fontos szempont, hogy klasszikus formában öltsön testet. Sok formatervező ugyanis eltéved, azt hiszi, köztéri szobrot alkot, így ennek megfelelő méreteket és arányokat használ. A valóság azonban az, hogy egy számítógép nem ritkán (túl)zsúfolt hátuljába kellene bedugni, többnyire egy USB- és egy hálókábel közötti résbe. Vagy egy olyan ház elejébe, amit egy hasonló mentalitású designer tervezett…

A választásom végül a Kingston DataTraveler II fantázianevű, 1GB-os pendrive-ra esett, ami maximálisan megfelelt a fenti kívánalmaknak. A mai napig remekül működik, de idővel több probléma is jelentkezett,, például gyakran kezdett szűk lenni a tárhely. Hiába, az élet nem állt meg, és a CD-ket szép lassan felváltották a DVD-k, a kis fájlokat meg a nagyobb fájlok. Így egyre gyakrabban átfutott az agyamon, hogy váltani kellene...

SuperTalent Pico-C

PICO-C

Mindezek ellenére a véletlen műve volt az, hogy éppen most, és pont azt vettem, amit. Történt ugyanis, hogy más alkatrész után kutatva internetes árlistákat böngésztem. Ott akadt meg a szemem a Super Talent Pico-C nevű termékén. Pontosabban a „pico” és a „200x” kifejezések egyidejű használatán. Azóta ugyanis, hogy a pendrive-ok befutott termékekké váltak, időről-időre megjelentek olyan típusok, amik a szokásosnál kisebb méretükkel hódítanak. Eme tulajdonságuk nyilvánvalóan előnyt jelent a hordozhatóság szempontjából, de komoly hátrány, ha a sebességre terelődik a szó. Ez ugyan nem teljesen törvényszerű, de sajnos valós tapasztalat.

Mivel – mint említettem – már régebb óta foglalkoztatott a meghajtócsere, interneten utánajártam a terméknek, és a kedvező tapasztalatok birtokában rendeltem is egyet. Szerencsére emberi áron kapható volt a megcélzott 8GB-os méretben is. Sőt, tulajdonképpen harmadannyiba került, mint annak idején a Kingston, miközben a kapacitása a nyolcszorosára növekedett. Mi ez, ha nem fejlődés? A sebesség terén az volt az elvárásom, hogy simán hoznia kell az előd tempóját minden téren, miközben a tesztek alapján olvasásban kiemelkedő teljesítményt vártam tőle.

Miután megérkezett, végre élőben is alaposan szemügyre vehettem. Azt már korábban is tudtam, hogy kicsi, de most látszott igazán, hogy mennyire: még a csatlakozónak sem jutott fedél (konkrétumok: 31,3mm * 12,4mm * 3,4mm). A méretéhez képest viszont meglepően nehéz (pedig nincs 6 gramm). Nem is csoda, hiszen fém házat kapott, amitől elpusztíthatatlannak tűnik. Az érzést fokozza a kiváló összeszerelési minőség, a neten látható videók tanúsága szerint ráadásul vízálló is – ezt nem teszteltem. A felülete a nevéhez méltóan csillog-villog, és sajnos remekül gyűjti az ujjlenyomatokat.

Az első használat után aztán kibuktak a kis méret hátulütői is. Egyszerűen annyira apró, hogy kevesebb, mint 2 centi lóg ki a gépből. Ezt kombinálva azzal a ténnyel, hogy meglehetősen szorul a csatlakozója, feltehetően azért, mert az egyik oldala jól láthatóan befelé hajlik, és nem teljesen párhuzamos a másikkal (ejnye!), komoly kihívást jelentett az eltávolításnál. Egyrészt nem lehet rendesen megfogni, másrészt, talán mondanom se kell, hogy a fényes külső sokkal jobban csúszik, mint a DataTraveler recézett, gumírozott oldala... Gyorsan fel is raktam rá a hozzá kapott fémláncot, hogy azt megfogva lehessen segíteni a kihúzás kényes műveletét. Maga a lánc egyébként meglepően erős, nem is sikerült elszakítanom, a „zár” ugyanis hamarabb megadta magát.

A fent leírt nehézségeken túl azonban nagyon tetszik, és garantáltan mindenkinél kiváltja majd a „Wow!”-effektust. Ez tapasztalat. Persze egy pendrive-ot elsősorban nem mutogatni vesz az ember, szóval igyekeztem utánajárni, hogy mit is tud a kicsike valójában.

A versenytársak

TESZTEK

Egy tesztben elért számok akkor értékelhetőek igazán, ha van mivel összevetni őket. Noha a lehetőségeim (és az időm) korlátozott, azért sikerült vetélytársakat is toboroznom. Mindezt az otthoni felhozatalból, ami ismét csak eme adathordozók népszerűségét és elterjedtségét mutatja. A résztvevők természetesen más és más kort képviselnek, így nem elsősorban versenyről van itt szó, hanem a fejlődés bemutatásáról. Lássuk tehát a kihívókat!

A résztvevők

Kingston DataTraveler II – 1GB: Természetesen a teszt nem nélkülözheti az elődöt, annál is inkább, hiszen az újonc elé kitűzött cél a nagyobb sebesség elérése.

A-Data MyFlash – 256MB: Az elébb említett Kingstontól csak néhány nap választja el. Édesapámnak vettem, megunván az általa időnként hazahordott floppykkal való szenvedést. Itt nem elsősorban a méret számított, sokkal inkább a sebesség, aminek, mint látni fogjuk, nincs is híján. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy több, mint 3 éves.

Noname – 2GB: A fejlődés újabb jele ez a húgom által használt meghajtó. Reklámcucc olcsóér’ (nincs is neki neve), mégis 2 GB-os a kapacitása. A szereplése nagy kérdőjel, mindenesetre érdekesnek tűnt ezt a kommersz cuccot összeereszteni a többiekkel.

Tesztek I.

Sebességteszt alapértelmezésben

A tesztek összeállításakor a gyakorlati használhatóságot tartottam szem előtt. Ennek megfelelően a Total Commander 7.04a verziójával végeztem a másolásokat, amiknek az idejét karórával mértem, másodperc pontosan. Mindenképpen többféle fájlmérettel szerettem volna összevetni őket, ezért a tesztfájlok is ezt a szándékot tükrözik. Idő hiányában egyszeri mérést folytattam, ami nyilván rejt magában kockázatokat, de az ellenőrző mérések azt mutatják, hogy nincs szignifikáns különbség. Első nekifutásra mindegyik meghajtó az alap fájlrendszerrel és klasztermérettel szerepelt. Mint később látni fogjuk, mindkettőnek van jelentősége.

Minden tesztnél van külön írás és olvasás, amikhez egy-egy grafikon tartozik. Ez az eltelt időből számított átlagsebességet mutatja kB/s-ban, nyilván a nagyobb a kedvezőbb. Az egyes grafikonokra kattinva megjelenik a mért időket tartalmazó grafikon is.

A mérés során használt gép lelke egy AMD A64 X2 6000+, ami egy Asus M2N-E alaplapban csücsül 3 GB RAM társaságában. A legfrissebb BIOS-t és nForce drivereket használtam, az operációs rendszer pedig egy angol nyelvű 64 bites Windows Vista Home Premium. Semmilyen különleges előkészületet nem tettem, a gépem ugyanazokat a szoftvereket futtatta, mint máskor, a mi szempontunkból talán csak az Avast és a Spybot érdemel említést. Mindenesetre nem hinném, hogy ez különösebben befolyásolta volna a végeredményt, pláne, hogy a forrás-, illetve célmeghajtó (egy HDD) nem azonos a rendszerlemezzel. Különben is, nem steril rendszeren használom a pendrive-okat, hanem egy működőképesen…

Még egy tesztelési részlet: azt tapasztaltam, hogy kétszer egymás után nem lehet ugyanazt az olvasás tesztet futtatni, mert a gép meghamisítja az eredményeket, mivel erősen támaszkodik a gyorsítótárra. Sőt, az sem csapta be, ha átneveztem a fájlt. Írásnál viszont nincs ilyen probléma, egyértelműen a flash meghajtók írási sebessége a korlátozó tényező. Na, de most már tényleg vágjunk bele!

Kezdjük mindjárt a legmegterhelőbbel, a kisméretű fájlok másolásával. Ehhez a tesztfájlokat egy telepített játék szolgáltatta. A főbb paraméterek: összesen 1013 fájl, 144 MB, ami átlagosan 146 kB-nak felel meg. Lássuk az írást!

Az újdonság rögtön az élre tör, és a régi kedvencnél másfélszer jobb eredményt produkál. Ugyanakkor látszik, hogy a MyFlash-ben megvan a kellő potenciál ahhoz, hogy megszorongassa. Talán már az olvasásnál…

Vagy inkább mégsem. A sorrend nagyon hasonlít az íráshoz, leszámítva, hogy a névtelen hős lenyomta a Kingstont, a többiektől viszont eléggé le van maradva.

Említettem, hogy egy írás és egy olvasás teszt lesz, ez viszont egy kivétel. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy a kis fájlok törlése szintén időigényes feladat, elhatároztam, hogy ebben az esetben ezt is lemérem. Az eredmény fentebb található, és a teszt nem kis meglepetésre a Névtelen győzelmét hozta. Lehet, hogy nem csak a futottak még kategóriába nevezett? Az mindenesetre látszik, hogy ha nincs más a pendrive-on, akkor érdemesebb gyorsformázni, mint törölni…

A következő feladat szintén nagyon népszerű, két albumra való családi képet másoltam át. A statisztika: 217 fájl, összesen 195MB, azaz átlagosan 921 kB.

Ahogy az várható volt, minden meghajtó növelte a sebességét, méghozzá 2-3-szoros ütemben. A korábban összeállt párok itt is együtt vannak, de a két véglet között megnőtt a különbség. A Pico-C rádupláz elődjére.

Olvasásnál változik a felállás. Az újdonság alaposan ellép, bár arányosan kevésbé, mint írásnál. A MyFlash viszont kissé gyengélkedik, és beszorul a Kingston mögé. Névtelen tisztes távolból szemléli az eseményeket.

Újra emeljük a fájlméretet, ezúttal filmelőzeteseket vetünk be. Mivel a MyFlash 256MB-os mérete korlátozó tényező, viszonylag alacsony fájlszámmal dolgoztam. Az eredmény: 4 fájl, 224MB, ami átlagosan 57 572 kB.

Nocsak, a MyFlash magához tért, és vitathatatlan elsőbbségre tesz szert. A Pico-C lemarad, a Kingston és Névtelen kiegyezik egy döntetlenben.

Ha film lenne, akkor akár a „Pico-C visszatér” címet is kaphatná, alaposan helybenhagyja a többieket, akik testvériesen megosztoznak a maradék három helyen.

A következő szintet egy sorozatrész képviseli, a 256 MB-ra tekintettel a 20 perces fajtából. Tehát adott 1 fájl, 175MB-os mérettel (179 496 kB).

Írásnál a MyFlash rátesz még egy lapáttal, a többiek szinte lekopírozzák a legutóbbi teljesítményüket.

Olvasásnál is kísért az előző mérés, de itt a három dobogós mindegyike tudott még kissé gyorsulni. A Pico-C stabilan 25 MB/s fölötti sebességre képes, ekkora eszköztől ez megsüvegelendő teljesítmény.

Utolsó tesztünk ebben a sorozatban már egy teljes CD-t vesz alapul. Itt kibukik, hogy az amúgy nagyon virgonc MyFlash egyszerűen túl kicsi. Így marad a többieknek az 1 fájl, 696 MB méretben.

Az eredmények ismét nagyon hasonlítanak a korábbiakra.

Akárcsak az olvasásban elért sebességek… Foglaljuk is gyorsan össze az eddig látottakat egyetlen grafikonpáron:

Tesztek II.

Fájlrendszer és blokkméret

Amikor egy meghajtót megformázunk, többféle választási lehetőségünk van. Windows alatt használhatunk. Windows Vista alatt ez FAT32, NTFS vagy exFAT fájlrendszert jelent. Bármelyiket is választjuk, még el kell igazodnunk a klaszterméretek útvesztőjében is. Elvileg ez határozza meg az elemi egység méretét. Minél kisebb, annál kevesebb helyet foglalunk feleslegesen a kis fájlok esetén, viszont annál nagyobb lesz az egységeket nyilvántartó tábla mérete. Arra voltam kíváncsi, hogy a különböző méretek hogyan befolyásolják a felhasználható terület nagyságát, a másolás sebességét, illetve van-e haszna az NTFS és az exFAT használatának a 4 GB-os fájlméret-limiten túl. Utóbbi egyébként Vista találmány, az XP nem tudja kezelni.

A mérésben ezúttal csak a Pico-C szerepelt. Megformáztam a kívánt paraméterekkel, majd a diverzitás érdekében felmásoltam rá a fenti tesztben szereplő kis fájlokat és a 175 MB-os nagy fájlt, miközben mértem a sebességeket, majd megnéztem, hogy ezek együtt arányosan mennyi helyet foglalnak el. A sok mérés miatt csak írásra végeztem el a teszteket.

A nagy fájl esetében, bár mérhető némi eltérés, nagyjából minden együtt van, bár figyelemre méltó a FAT32 esetén tapasztalható különbség a 4 és 8 kB között.

A kisméretű fájloknál azonban már tendenciózus eltérés látszik. Az exFAT és az NTFS határozottan gyorsabb, mint a sima FAT32. Nézzük a helyigényt.

A két FAT-ot szaggatottan jelöltem, ugyanis gyakorlatilag teljesen együtt futottak. Az NTFS nagyobb helyigénnyel bír, a hátránya majdnem 1%, ami ezen a szinten nagyon sok! Az eredményeket összevetve tehát azt mondhatjuk, hogy a legjobb megoldás az exFAT, ami egyesíti a másik kettő pozitívumait. Viszont messze nem olyan elterjedt…

Tesztek III.

Sebességteszt újratöltve

A fenti eredmények azt sugallják, hogy az első tesztben a Pico-C bizony nem hozta ki magából a maximumot. Ez talán logikus is, hiszen azonos klaszterméret mellett 32-szer akkora fájlkiosztás-táblát kell karbantartania, mint a MyFlash-nek. Ezért rövidített formában megismételtem az írásteszteket. Ezúttal csak a kis, illetve nagy fájlok írásában, méghozzá 2, 4, 8 és 16 kB-os klaszterméretekkel versenyeztek a szereplők. Legalábbis a nagyok, ugyanis a MyFlash esetén nem lehetett 2 kB-nál méretesebbet beállítani.

A kis fájloknál azt látjuk, hogy a MyFlash nem igazán szereti az 512 bájtos klaszterméretet, felette jelentősen begyorsul. Ugyanígy van a Pico-C a 2 kB-al. A másik két pendrive sebessége nem nő érdemben, sőt, Névtelen még lassul is.

A nagyméretű fájloknál hasonló megfigyelést tehetünk, a MyFlash egyre csak gyorsul, kár, hogy a 4 kB már nem elérhető… A Pico-C csak a dupla ugrásokat szereti, de a 4-ről 8 kB-ra lépést nagyon meghálálja. Leteszteltem 32 kB-al is, de ott már drasztikus visszaesés következett. Mindenesetre 8 kB-on szépen megszorítja a MyFlash-t, ne feledjük, hogy a konkrét időkülönbség mindösssze 1 másodperc.

Összefoglalva a fentieket: a legjobb teljesítmény érdekében vizsgáljuk meg különböző klaszterméretekkel a pendrive-ot, elvileg találnunk kell egy szűk, optimális tartományt. Ezen belül a lehető legkisebbet válasszuk a lehető legnagyobb tárhely érdekében. Fájlrendszerből az exFAT a nyerő, de az esetleges kompatibilitási gondok miatt mégis a FAT32 a megfelelőbb, feltéve, hogy nem akarunk 4 GB-nál nagyobb fájlokkal furikázni… szóval ez nehéz kérdés.

Többszálúság

Az is érdekelt, hogy milyen hatással van a sebességre, ha egyszerre több műveletet is végzünk a meghajtón. Ehhez összesen négy tesztet futtattam. Ezek során elindítottam az első műveletet, majd rövid időn belül a másodikat. Azt mértem, hogy mennyiben különbözik a befejezéshez szükséges idő ahhoz képest, mintha külön-külön futtattam volna őket. A szünet idejét hozzáadtam a „soros” eredményéhez, hiszen ennyivel később indult a második művelet a párhuzamos futtatás során. Ez mondjuk csak elméletben helyes, hiszen a gyakorlatban aligha vagyunk képesek egyszerre indítani a két műveletet, míg az egymásutániság Total Commanderben korrektül megoldható az F2 használatával.

Első körben azt vizsgáltam, hogy mi történik, ha előbb elkezdem a pendrive-ra másolni a korábbi tesztben szereplő képeket, majd ezzel párhuzamosan beolvasom a telepített játék kis fájljait.

Nos, azt láthatjuk, hogy a vezérlőelektronika képes némi optimalizálásra, hiszen egyszerre ír és olvas, azaz ilyen feladatoknál hamarabb végzünk, ha egyidejűleg futtatjuk őket.

A második körben a kis fájlokat írtam, és egy nagyméretű állomány olvastam a pendrive-ról. A helyzet hasonló az előzőekhez, de a nyereség már kisebb.

Ott kezdődik az igazi szívatás, amikor sok apró fájlt írunk párhuzamosan. Meg is van az eredménye, bizony sokkal jobban jártunk volna, ha megvárjuk, míg az első folyamat lezajlik.

Két nagy fájl szimultán írásakor meglepő módon jobban jártunk, mintha sorba állítottuk volna a műveleteket. A különbség mondjuk nem jelentős, a gyakorlatban nem sokat veszünk észre belőle.

Értékelés, zárszó

ÉRTÉKELÉS

Ennyi lett volna a teszt. Persze, sok mindent lehetett volna még vizsgálni, különféle konstellációkban, futtathattam volna benchmarkokat, de szerintem a téma így is túl lett ragozva. Nincs tehát más hátra, mint egy gyors értékelés az előnyök és hátrányok felsorolásával:

Ami pozitív:

+ nagyon kis méret (bónusz „Wow!”-hatás)
+ fém ház, tartós kivitel
+ akár 16 GB-os kapacitás
+ tempós írás
+ remek olvasási sebesség
+ por - és vízálló (tehát könnyen tisztítható)
+ nincs mozgó alkatrésze
+ tetszetős megjelenés
+ remek összeszerelési minőség
+ kellően erős lánc
+ minden téren gyorsabb a Kingstonnál
+ kedvező ár (~6500 Ft)

Ami nem:

- talán néha túl kicsi (kihúzásnál)
- semmi sem védi az érintkezőket (de nincs is mit elveszteni)
- a mai ászokhoz képest lassú írástempó
- vannak jóval nagyobb kapacitású meghajtók is
- ujjlenyomatgyűjtő külső
- apró esztétikai hibák