Intro...

Mindenki, aki hosszabb-rövidebb ideig használt már legalább két számítógépet, szembesülhetett az adatátvitel problematikájával. Nevezetesen, hogy hogyan lehetne olcsón és egyszerűen adatokat átvinni egyik gépről a másikra. Nem célom itt összefoglalni minden létező megoldást, így csak a saját emlékeimre és tapasztalataimra hagyatkoznék. A cikk végső célja pedig egy különleges pendrive bemutatása…

INTRO

Az első emlék: C64. A rendszer összeállítását követően (masina, tápkábel, TV, videokábel, két joystick, és a kazettaolvasó), némi gépelés után feltűntek az oly kedves szavak: "Press play on tape!". Egy gombnyomás, és a program már töltődött is – egy audiokazettáról.

Kicsit lassú volt, kicsit körülményes, de a miénk, és akkor számunkra az egyetlen lehetőség. Ráadásul másolni is gyerekjáték volt, már ha valaki rendelkezett kétkazettás magnóval. Egyszer az autórádióba is bekerült egy ilyen kazetta (mivel zene is volt rajta), és utunk során végighallgattunk pár játékot is. Mit ne mondjak, érdekes volt, mondhatni szürrealisztikus, de néhány mai zenét így is simán lealázna...

Ezt követően jött a csodálatos lemezegység, amibe még a régi, tokkal együtt is hajlékony 5,25"-os lemezek kellettek. Itt már legalább a pozíció keresése nem okozott problémát, a gép egyszerűen beolvasta a kívánt állományt. A kis programméretek miatt sem a sebesség, sem a kapacitás nem bizonyult szűkösnek, hiszen egy ilyen lemezre felfért fél tucat játék (Wizard of Wor, valaki?), más állományok meg nem érdekeltek akkoriban...

Snitt. A C64 már megboldogult, a PC a jövő! 1MB-os videokártya, AMD 5x86 133 MHz, 8 MB RAM, Windows 95, egyszóval maga a Kánaán. Na meg persze az elmaradhatatlan floppy lemez, annak is a 3,5"-os verziója. Talán ez az az adathordozó, amivel már (még?) mindenki találkozott. A technológia meglehetősen szép kort ért meg, amelynek folyamán kellőképpen el is avult. Jellemző eset: a suliból vittem haza jó gyerek módjára a vírusadatbázis-frissítéseket (nem röhög!), amik egyenként kevesebb, mint 6 MB-ot foglaltak. A szállítóeszköz persze a kislemez volt, abból is mindjárt 8(!) darab, ami állatorvosi lóként mutatta a hátrányokat. Nem csak a kapacitásuk volt kicsi (1,2 - 1,3 MB), hanem gyakran megbízhatatlannak is bizonyultak. A szétszabdalt állományokat ezért mindig két-két példányban másoltam fel, hiszen roppant kellemetlen, ha az ember hazacipel 3-4 (vagy éppenséggel 30-40...) darabot, amiből az egyik nem olvasható, és emiatt a többin tárolt adat is hasznavehetetlenné válik. A sebessége sem volt túl acélos, ami a kis kapacitás ellenére is 30 - 40 másodperces másolási időket jelentett. Nem is beszélve a kattogó, zörgő hangokról, amikkel megtisztelte a felhasználót.

Ezen problémák sok gyártót sarkalltak új adathordozók kifejlesztésére, ezek azonban csúfosan elbuktak. Ennek valószínűleg az egységes szabványok hiánya, valamint a magas ár volt, legyen szó akár a ZIP meghajtóról, vagy a MiniDisc-ről. Egy legény volt csak úgy, ahogy talpon, ez pedig a CD. A floppyval összehasonlítva elképesztő kapacitással bírt (650MB!), és még az 1x-es verzió sebessége is többszörösen meghaladta a kislemezét. Nem véletlen, hogy elég gyorsan elterjedt adattárolóként.

Klasszikus adathordozónak viszont nem vált igazán be. Egyrészt, ugye, csak az írható, vagy még inkább az újraírható CD-k jöhettek szóba. Ezek viszont drágán kellették magukat, az íróegységekről nem is beszélve. Ma, amikor 5-6 ezer forintért full extrás DVD írót kap az ember, elég furcsa visszagondolni arra, hogy egykoron 2000 forintért írták a CD darabját... Ugyanakkor még ma se nagyon használjuk a kompaktlemezt a munkahely - otthon, illetve az iskola - otthon viszonylatban, aminek egyik oka az írás körülményessége. Pláne akkor, ha csak pár MB adatot szeretnénk rátenni, hiszen előbb kénytelenek vagyunk törölni a teljes lemezt, majd végigvárni a lead-in, lead-out nevű mókákat, amelyek gyakran tovább tartanak, mint maga az írás.

A másik ok sokkal prózaibb: volt jobb megoldás. Ezzel el is érkeztünk a mai írás hőseihez, a flash alapú tárolókhoz, ismertebb nevükön pendrive-okhoz. A Wikipedia szerint az első kereskedelmi meghajtó 2000 legvégén jelent meg, és 8 MB-os kapacitással büszkélkedhetett. Ez ma már szinte komikusnak hat, ami jól mutatja, hogy az azóta eltelt bő nyolc évben micsoda hatalmas fejlődés játszódott le ezen a piacon. Ugyanakkor ne feledjük azt sem, hogy még ez kis a méret is ötszöröse a floppylemezének. Nem is beszélve a megnövekedett megbízhatóságról és írási-olvasási sebességről, ami ma már szintén nevetség tárgya lenne, de akkoriban forradalminak számított.

Az első fecskét újabbak követték, és mára eljutottunk arra a szintre, hogy több tucat gyártó több száz típusát vásárolhatjuk meg, az árak csökkentek, a kapacitás meg három nagyságrenddel növekedett. A memóriaipar fejlődése mellett ez egyértelműen az USB csatlakozó kifejlesztőinek köszönhető. Egy adathordozó sikere ugyanis nem csak az eszköztől, hanem attól is függ, hogy hány helyen lehet használni. Márpedig az USB évek óta minden gépen szériafelszerelés, egy mai alaplapon akár tucatnyi ilyen port található.

KEZDETEK

A floppylemezekkel kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatok arra ösztönöztek, hogy én is beruházzak egy ilyen eszközbe. A nagy nap 2005. december 12-e volt, amikor is hosszas előkészítést követően megvásároltam első pendrive-omat. Az adathordozókkal szemben támasztott követelményeim azóta sem változtak, lássuk tehát, mik voltak akkor a kritériumok.

Sebesség: tiszta sor, legyen gyors, de nagyon. Fontos volt, hogy a nagy tempót ne csak nagy fájlok esetében tudja, hanem sok apró másolásakor is.

Méret: legyen legalább 1GB (akkoriban itt volt a lélektani határ). Hogy miért? Erre már felfér egy CD-nyi tartalom…

Forma: Részben szubjektív szempontok játszanak, ne legyen csiricsáré, inkább valami elegáns, munkaeszköz-szerű. A másik legalább ennyire fontos szempont, hogy klasszikus formában öltsön testet. Sok formatervező ugyanis eltéved, azt hiszi, köztéri szobrot alkot, így ennek megfelelő méreteket és arányokat használ. A valóság azonban az, hogy egy számítógép nem ritkán (túl)zsúfolt hátuljába kellene bedugni, többnyire egy USB- és egy hálókábel közötti résbe. Vagy egy olyan ház elejébe, amit egy hasonló mentalitású designer tervezett…

A választásom végül a Kingston DataTraveler II fantázianevű, 1GB-os pendrive-ra esett, ami maximálisan megfelelt a fenti kívánalmaknak. A mai napig remekül működik, de idővel több probléma is jelentkezett,, például gyakran kezdett szűk lenni a tárhely. Hiába, az élet nem állt meg, és a CD-ket szép lassan felváltották a DVD-k, a kis fájlokat meg a nagyobb fájlok. Így egyre gyakrabban átfutott az agyamon, hogy váltani kellene...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!