Az ALL, az úttörő

Déja Vu, az ALL

A lézer felfedezése után a hadseregek szépen lassan elkezdték mérlegelni, hogy van-e reális használati lehetősége az új technológiának a fegyveres erőknél. Az amerikai védelmi minisztérium kutató-fejlesztő irodája 1962-ben kezdte el az ezzel kapcsolatos munkát, és rövid úton több megoldást is felmutattak, első sorban a távolságmérésre (jelenleg például szinte minden, a harcjárművekben lévő távolságmérő lézeres alapon működik), illetve irányított lövedékek célba vezetésére kezdték használni.

1968-ban a Légierő Fegyver Laborja (Air Force Weapons Laboratory, AFWL) megbízást kapott arra, hogy egy szén-dioxid lézert egy C-135-ös (a Boeing 707-es típusjelölése a légierőben) gépre szereljenek, és megvizsgálják, hogy lehetséges-e ellenséges rakétákat lelőni egy ilyen megoldással.

Az NKC-135A belső felépítése

Egy CO2 lézert építettek, amivel az év november 13-án rálőttek egy MQM-33B céldrónra, a várakozások szerint a drón üzemanyagának lángra kellett volna kapnia, ám ehelyett a lézer megsütötte a gép irányító elektronikáját. Végül is ez is siker, de nem pont ezt szerették volna, így másnap újra próbálkoztak, és ekkor már sikerült az eltervezett módon, az üzemanyagtankra mért 1.2 másodperces lézernyalábbal megsemmisíteni a kis pilóta nélküli gépet.

Az NKC-135A a földön....

A siker után úgy döntöttek, hogy itt az ideje gépre szerelni a lézert. Az NKC-135A (N = kísérleti, KC = légi utántöltő, mivel egy KC-135-ösből alakították át a gépet) Légi Lézer Labor (Airborne Laser Laboratory, ALL) 1975-ban elkezdte a tesztrepüléseket. A cél lelövése nem éppen sétagalopp, három lépésben jut el oda a rendszer, hogy végrehajtsa:

1.: A fedélzeti érzékelők azonosítsák a célpontot.
2.: Az alacsony energiájú lézerrel besugározzák, megállapítva a pontos távolságát és a légköri tényezőket.
3.: A nagy energiájú lézert ezek alapján beállítva tüzet nyit a célpontra.

Leírva egyszerű, gyakorlatilag azonban nyolc évbe telt, amíg ezt a három lépést képesek voltak elérni. 1983. május 26-án az NKC-135A sikeresen lelőtt egy AIM-9B Sidewinder levegő-levegő rakétát, majd öt nap múlva még egyet, június elsején pedig további kettőt.

A végső tesztre szeptember 26-án került sor, ekkor három BMQ-34A céltárgyat lőttek le, amelyek szovjet cirkálórakétákat imitáltak. A légi lézeres rakéta-elhárító rendszer tehát bizonyította életképességét, már amennyiben a cél pár kilométeres távolságon belül kegyeskedik fáradni.

...a levegőben...

Számok terén a szén-monoxid és dinitrogén-oxid üzemanyagot használó kémiai lézere 380 kW optikai teljesítménnyel bírt a célzótükörnél számolva, és egy kilométeres távolságban lévő célon 100 watt per négyzetcentimért adott át.

Az ALL rengeteg technikai problémát talált, kezdve ott, hogy a hatalmas hőteljesítménye a rendszernek képes saját magát megsütni, de azt is, hogy az optikai rendszerben egy porszem is komoly károkat okozhat, ha a nagy teljesítményű infravörös sugár a pillanat tört része alatt hatalmas energiát közöl vele - emiatt az optikai részelemekben bizony tökéletes tisztaságra kell törekedni.

A másik probléma a megfelelő hullámhossz kiválasztása, olyan lézert kell csinálni, amely egyfelől minimális veszteséggel képes a légkörön áthatolni, ugyanakkor a célon megfelelő hatást tud kifejteni, nos, az alumínium pont a CO2 lézer 10.6 mikronos hullámhosszán 98%-os tükröződési hatásfokot képes felmutatni, magyarul nagyszerűen téríti el annak energiáját, ahelyett, hogy lenne szíves felvenni, és ezáltal elpárologni.

...és ma, újra a földön, érdemes megfigyelni a törzs oldalából kiálló fúvókákat, amelyeken át a reakciótermék távozott

Azonban a koncepció jegelve lett hosszú időre, mert először inkább az űrbe telepített lézerfegyverek kerültek az előtérbe a Csillagháborús elképzelés alapján. Talán majd egyszer megtudjuk, hogy valóban komolyan gondolták-e az Egyesült Államok vezetői, hogy a brutális költségekkel járó programot megvalósítják, ám személy szerint én inkább csak egy blöffnek tartom (de annak elég jó volt).

Majd jött a hidegháború vége, és a Csillagháborús program szépen elsikkadt, és közben a különféle lézerprogramok is. Azonban az 1991-es Öböl-háború egy "új" veszélyforrásra hívta fel a figyelmet, arra, hogy a harmadik világ béli országok is birtokolhatnak SCUD rakétákat, amelyek veszélyeztethetik az Egyesült Államok szövetségeseit (az új azért van idézőjelben, mivel a SCUD gyakorlatilag egy némileg továbbfejlesztett második világháborús német V2 rakéta).

1991-ben ugyan propaganda-hadjáratot folytattak azért, hogy a Patriot PAC-2 légvédelmi rendszer milyen jól alkalmas a SCUD elleni védekezésre, még George Bush elnök is méltatta, hogy 42-ből 41-szer elfogta a célt, ám az igazság az volt, hogy a Patriot egyetlen SCUD-ot sem tudott valóban semlegesíteni (az, hogy a Patriot a föld felé zuhanó SCUD darabokat eltalálta, nem éppen ezt jelenti).

A légierő tehát 1996-ban feltámasztotta a légi lézerágyú programot, az új feladata pedig az Iraki SCUD támadásokhoz hasonló veszélyforrások elleni védekezés.

Korai ábra az ABL elképzelésről

A megoldást egy 1 MW-os légi lézerágyúban látták, amivel a ballisztikus rakétákat emelkedés fázisukban (tehát effektíve az indító ország felett), a felhők felett el tudnak pusztítani. Ehhez viszont a lézernek legalább 600 km-es, hatásos lőtávra lenne szükség, ami hozzávetőleg százszor akkora, mint amennyit az ALL fel tudott mutatni, és ugyebár jóval nagyobb teljesítményre lenne szükség, erre pedig a CO2 lézert felskálázni nem tűnt reálisnak.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!