Végjáték

Ott ált Thomas az Odaát kapuja előtt, a senki földjén. Egy kérdés űzte előre. Elméjének minden erejével döngette meg a gigászi, talán nem is létező kaput. Egy fénykéve kelt éltre előtte. Hunyorogva nézett a fénybe. Fülében hallotta a hátrahagyott világok életének zenéjét s lassan átszüremlett ezen a kakofonikus függönyön egy emberi hang:
- Eljöttél hát?
- Igen itt vagyok. Tényleg véget ért?
- Talán csak most kezdődik a jövő –változott sokat sejtetőre a hang. Thomas igyekezett összeszedni csapongó gondolatait. Tudatában fészkelődni kezdett egy kósza gyanú, de mielőtt alakot ölthetett volna, új kérdés éledt benne:
- Hiába volt minden erőfeszítésem. Az emberiség napja leáldozott. De tudni akarom, hogy miért?
- Ez így volt szükségszerű. A te döntésed szükségszerűsége.
Szíven ütötte amit hallott. Rég feledett beszélgetés emléke tört fel benne. A jövő egykorába vesző időtlen messzeségéből éledtek újra egy beszélgetés hangjai. És a gyanú, testet öltött:

- Jacob…?

A testetlen fényből lassan kivált egy emberalak. Közellépett Thomashoz és karjaival átölelte rég látott barátját. Mindketten megrendülve fogadták a másikból sugárzó szeretetet. Jacob szólalt meg:
- Tom! Nekem most mennem kell. Csak azért jöttem, hogy elkísérjelek életed útján. Ez az út most véget ér s nem lesz már rám szükséged. Hozd hát meg a döntésed most, és válassz jövőt az embereknek. Rajtad áll, hogy milyen sors veszi most kezdetét. Te jó ember vagy Thomas! Neked kell döntened!
S a jelenés a fény elhalásával együtt kezdett semmivé foszlani. Thomas Schyte, pedig ott állt eső áztatta arcával és nézte a levegőben álló esőcseppeket. Meghozta a döntést. A világ legnehezebb döntését. Kiválasztott az emberiségnek egy ismeretlen utat, egy új jövőt. Érezte a fegyvercső apró mozdulatán, hogy egy kéz meghúzza a ravaszt. Elmozdult a röppenő gyilkos fémdarab útjából. Hátrafordult s meglepett gyilkosa kezéből játszi könnyedséggel vette ki a fegyvert. A döbbent rabló a földre esett és mozdulni sem mert. Félt…

Tom hátranézett válla felett. Egy angyali arcot keresett. Mikor belenézhetett végre Dorothy szemébe, egy mosollyal ajándékozta meg a szépséges és imádott, egykor gyászolt nőt.
Tom ránézett az előtte fekvő testre s csak annyit mondott:
- Mégis én győztem. Te pedig elbuktál. – és felugatott a fegyver. Az eső tovább szakadt. Átáztatta ruháját s elhomályosította látását. Ismét felnézett az égre és a szürke felhőknek suttogta:

- Az én választásom. Ez így szükségszerű…

Dorothy nézte a kilences csatorna esti hírösszefoglalóját, de lelkének fájdalmától alig hallotta a bemondó hangját. Egyszerűen fel nem tudta fogni Thomas döntését. Hitetlenkedve rázta meg fejét és csendesen sírni kezdett. A tévéből szüremlő hangok lassan értelmes mondatokká álltak össze:
- A mai délelőtt folyamán rablási kísérlet történt városunk egyik bankfiókjában. Akciófilmbe illő jelenet nézőinek hihették magukat a szemtanuk. Egy fiatalember, bizonyos T. S. , harcművészeket megszégyenítő ügyességgel lefegyverezte túszejtőjét. Azonban nem tudni miért, átvette az igazságügyi és büntetés-végrehajtási intézmények hatáskörét és egy személyben volt bírája és hóhéra a rablást megkísérlő, még mindig azonosítatlan személynek. Legmegdöbbentőbb azonban mégis az értelmetlennek tetsző ön…

Összeroppant Dorothy és eszméletlenül zuhant lakájosan berendezett nappalijának szőnyegére.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!