Népek halála
Könnyes szemmel ült Tom a templom csendes nyugalmában. Ismét gyászolt. Ember halt meg a csillagok közt. A teleportációs utazások kezdete óta ez volt a harmincegyedik baleset. Mióta Thomas az egész emberiséget felügyelni tudta elméjével, nem létezett számára titok az emberek életében, gondolataiban. A többiek nem is sejtették, hogy ilyen irdatlan mértékben megnövekedett vezetőjük hatalma. Ők csak annyit vettek észre, hogy nagyon gyorsan értesül minden történésről. Csodálkozva néztek rá most is, amikor közölte mindenkivel, hogy az űrben száguldó törmelékek, halálra zúzták a Kolónia egyik lakóját. A gyász némasága telepedett a közösségre. Néhány nappal később félelem rázta meg Tom lelkét. Ez nem az ő félelme volt, hanem Eliot-é, aki most is valahol nagyon messze járt. Tom érezte a görcsös félelmet, az indulatot, a dühöt és a józan ész fölébe kerekedő gyűlöletet. Tudta, hogy barátja most ölni fog és vak gyűlöletében még Tom akarata sem tudja meggátolni az emberhez nem méltó tettet.
Húsz perccel később Eliot lépett a templomba és egyenesen Tomhoz sietett. Megfogta a kezét és a következő pillanatban egy hihetetlenül lila fényben tündöklő horizont alatt álltak, egy idegen világ, idegen földjén. Testmeleg szél fújt arcukba, lágyan borzolva az ember bőrét, belekapva hosszú hajukba. Csodálattal adóztak a látványnak és bár nem kimondottan földi koncentrációjú volt a levegő, azért elég könnyedén lehetett lélegezni benne. Tágra nyílt szemmel itták magukba a látóhatáron is túlnyúló, tökéletesen kopár vidék embertelenül rideg képét. Eliot egyik kezével mutatta a talajon elterülő nyílást. Egy földalatti terem bejáratát. Óvatosan ereszkedett alá Thomas, pedig már tudta, hogy milyen látvány tárul majd szeme elé. Megállt a terem sarkában és könnyes szemeivel végignézett a padlón heverő holt testeken. Groteszkül kitekeredve, összetörve hevertek az idegen hullák egyetlen, őrült csoportképnek tűnő kupacban. Végtelenül sajnálta őket. Nem tehetett semmit. Eliotra nézett, aki időközben melléért és agyából dőltek a zagyva gondolatok:
~ Öregem! Ha láttad volna! Két napja dekkoltam már itt mikor felfedeztem a lejáratot. Bemásztam és nem győztem álmélkodni. A falakat mindenhol –és közben kezével vadul mutogatott- jelek borítják. Precíziósan finom munka. Képzeld! Bináris kódok a jelek! A matematika nyelvén íródtak. Ezek kérlek, egy népnek a történelmi feljegyzései és én le tudom fordítani. Tudod mi a leghihetetlenebb? Hogy az utolsó véset nem lehet idősebb néhány hétnél. És ez azt jelenti, hogy végre kapcsolatot tudunk teremteni egy idegen és nagyon is élő civilizációval. Itt kell, hogy legyenek. Valahol nagyon közel. Nem tudom… Lehet, hogy a föld alatt élnek és ez, amit itt látunk csak az idegeneknek, azaz nekünk írt köszöntő –közben szemei a földön heverő lényekre esett- Jézusom! Ezt még nem is mondtam. Ezek a valamik egyszercsak megleptek. Egyszerűen elkezdtek felmászni azzal a hideg testükkel rajtam és azt hittem megfojtanak. Nagyon féltem, de szerencsémre nagyon törékeny a testük és puszta kézzel összebírtam törni őket. Valami szilikát-féle lények lehetnek vagy mi, de az biztos, hogy nem fehérje-alapú létformák ezek. A földön közeledőket egyszerűen agyontapostam. Undorítóak voltak. Mint valami iszonyatos pókok vagy skorpiók. Képzeld csak. Tizenkét lábszerű képződményük van és elképesztően lassan mozognak. Remélem sikerült minddel végeznem –és nem tudta leplezni diadalittas gondolatait.
Sokáig rágódott Thomas, hogy mi tévő legyen. Végül úgy döntött, megnyitja Eliot előtt az elméjét és hagyja neki megtalálni az igazságot.
És Eliot meglátta. Meglelte a választ kérdéseire. Ezek a lények intelligensek voltak és ők építették ezt a helyet is. A falak ábrái az ő történelmük volt. Az a történelem, mely nem sokkal ezelőtt véget ért. Az emberben lakozó gyilkos ösztönök miatt lelte halálát egy idegen és értelmes faj. Népirtás történt e helyen. Az ember rémtette volt ez. Nem csak Eliot-é.
Tudatsikoly röppent fel egy megtört elméből:
~ Mond, hogy nem igaz! Könyörgöm mondjad! Ez nem lehet igaz!...
~ Sajnálom Eliot. Tudod te is, hogy ez az igazság. Ezeknek a lényeknek annyi bűnűk volt, hogy mások voltak. Idegenek. Egy teljesen ismeretlen és egyedi szilikát létforma. És egész fajuk elpusztult. Csak azért, mert meg akartak téged ismerni és kíváncsiságukban túl közel kerültek hozzád.
~ De te azt mondtad egykor, hogy mindig van túlélő! –sikoltott még egyszer Eliot.
~ Egykor így volt. De változnak az idők.
Eliot sírva fakadt és eltűnt. Örökre. Thomas pedig még nagyon sok éven keresztül hallotta fülében visszhangozni a matematikus utolsó pukkanását. Később sokat kutatott a világban Eliot nyomát kutatva. Tudta, hogy él vagy legalábbis nem halt meg. Azt érezte volna…
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
