Katt. Mindenki ismeri ezt a hangot. Naponta sokszor halljuk. Néha egyes gépekből jön, gomb esetleg kapcsoló adja ki. Ám az én életem egyik – ha nem a leg – meghatározóbb emléke kapcsolódik hozzá. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Eleve az sem semmi, hogy egyáltalán meg tudom osztani másokkal.
Az egész egy átlagosnak mondható kedden kezdődött. Munka után gondoltam beugrok vásárolni, már régóta szerettem volna megvenni azt a dolgot, mintha olyan fontos lenne az életemben… Be kellett mennem egy bevásárlóközpontba. Nem szeretem azokat a helyeket, a sok bámészkodó… Senki nem tudja, mit akar, csak lézengenek, és mintha direkt akarnának hátráltatni. Persze kivétel erősíti a szabályt. Az viszont biztos, hogy a plázáknak megvan egy hangulata. Persze ez nem jelent feltétlen semmit. Mindössze egyre jobban kezdjük átvenni egy másik nemzet szokásait. Na de ne kalandozzak el ennyire. Tehát bementem, szokás szerint nagy tömeg. Valahogy az emberben a nagyság érzetét akarták elérni a mérnökök, ami sikerült is. Hatalmas mozgólépcső, több emelet, sok-sok igényesen berendezett üzlet. És az emberek… Nincs az a dolog, amit ne lehetne több szemszögből nézni. Például elég könnyen találhatunk olyat, aki ilyen helyen éli le fél életét, itt szocializálódik, szórakozik, mondhatni minden egy helyen van. De számára ez a normális, és ha ez teszi boldoggá… Ahogy folytatom az utam, fel kell mennem egy mozgólépcsőn. Van pár óriás plakát, amiket mindig megnézek, vagyis meg kell néznem, ez egy ilyen hely. Ezután különböző hatások érik egyidejűleg akár több érzékszervemet is. Hol az orrom már-már tiltakozik a hatalmas illat kavalkádtól, hol a szemem álmélkodik a fények játékán a kirakatokban. És persze mindenki talál magának valót. Ezután egy újabb példára akadtam, ami szintén a világ furcsaságát támasztja alá: egy fiatal szerelmespár. Ettől egyből kellemes érzése támad az embernek, egyből az élet szép dolgai ugranak be. Ám ezt is nézhetjük már szemszögből, ugyanis ha az ember jobban megfigyeli őket, a lány folyton elnéz, de a srácról sem a felhőtlen szerelem jelei árulkodnak. Így már egyből más kép van az ember előtt. Viszont találtam pár boldog fiatalt is, ők voltak azok, akikre sajnálattal gondolok vissza. Az élet tisztasága. Létezik ilyen egyáltalán?
De jó vásárló módjára bementem a boltba, vásároltam. És jó érzéssel töltött el, enyém lett a vágyott tárgy. Mentem ki az üzletből, viszont a hatalmas dobozt csak otthon bonthattam ki. Ez volt a terv, hirtelen sebességgel megindulva, majdnem rohanva indultam a kijárat felé. Ekkor azonban olyan dolog történt, amit élete végéig nem felejt el az ember. Milyen hangzatos szókép, és mennyire találó…
- Mindenki a földre, bomba van nálam, és mivel ha elengedem ezt a gombot, azonnal robban, nem ajánlom, hogy hősködjenek! - Hangzott el a mondat. Egészen addig senki nem is vette komolyan, amíg az ismeretlen férfi kézifegyverét elő nem vette. Méghozzá egy Magnumot. Hirtelen pánikroham tört az emberekre, természetesen először páran elkezdtek rohanni a legközelebbi kijárat felé, mások rejtekhelyeket kerestek. Ekkor végig kellett néznem, ahogy a férfi a menekülők közé lő, és valószínűleg gyakorlott lövész lehetett, mert pontos volt. Egy golyó, egy ember. Számoltam, ahogy hidegvérrel lövi az embereket, egy, kettő… Öt halott - a matematika árnyoldala - viszont elérte a hatást. Mindenki a földön várta a sorsát. Az üzletekből a biztonsági őrök nagy része elmenekült, másik részük a bomba miatt nem lőtt a férfire. Ekkor kihasználva a gyorsan elért hatalmát, amíg az emberek a földhöz szegezték fejüket, egy kézzel nehezen, de látszott, hogy gyakorlott mozdulattal újratöltötte a tárat, miközben a másik kezével tartotta a gombot.
Hirdetés
- Amennyiben azt teszik, amit mondok, nem esik bántódásuk. Viszont hiába próbálnak menekülni. Ja, és hiába nyomják meg a riasztó gombjait, csak azt érik el, hogy hangzavar legyen.
Ezután elővette mobilját, majd a segélykérő számot hívta. Ez egy váratlan mozdulat volt. Persze, több boltból felhangzottak a szirénák, de ezeket körülbelül fél órán belül ki is kapcsolták, mert tényleg feleslegesek voltak. A férfi bejelentette a telefonban, hogy éppen túszokat ejtett, és hogy egy illetékest kér a helyszínre, akivel közölheti a követeléseit.
Pánikhangulat uralkodott, több helyről olyan mondatok hallatszottak, minthogy nem „nem lehet, ez velem nem történhet meg”, vagy „mennyi esélye van erre? Semmi. Akkor miért?”. De persze az, hogy valójában miért történt az egész, az senkit nem is érdekelt. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy valami nagyon megváltozott, ekkor kezdtem annyira magamhoz térni a hirtelen rémülettől, hogy felfogjam, az életem nem sokat ér.
Kicsivel több, mint fél óra elteltével megtörtént az első kapcsolatfelvétel a rendőrséggel. A pláza hangosbeszélőjén szóltak túszejtőnkhöz. Erre az elegáns mozdulattal elővette a telefonját, ismét a rendőrséget hívta, majd kicsinyesen közölte velük, hogy még a száma sem rejtett, azon is hívhatják. Egy-null neki. Gyors beszélgetés után egy golyóálló mellényt viselő egyenruhás jött a közelbe. Kezeit égnek emelte, ezzel is jelezve, hogy fegyvertelen. Majd bemutatkozott. A terrorellenes ügyosztály egyik magas beosztású kommunikációs embere volt. Az életünk felett döntő személy is bemutatkozott, majd elmondta a történetét. Egy ismeretlen ország nevében volt ott, amiről jelenlévők többsége nem is hallott, és elmondta, azt követeli, hogy a kormány hagyjon fel a szomszédos ország pénzelésével, mert az ő polgártársait gyilkolják a pénzen vett fegyverekkel. Természetesen lehetetlent kért, ezt ő is tudta. Amikor az egyenruhás is közölte vele ezt, a tömegben páran elsírták magukat, ahogy hallottam, mások kopogással próbálta idegességét levezetni, egy valaki pedig teljes erejéből belerúgott az első kukába. Érezni lehetett a hangján az indulatokat. Foglyul ejtőnk meg sem lepődött a dolgon, mintha eleve felkészülten várta volna ezen eseményeket, ám szigorú tekintettel, és felé mutató fegyverrel jelezte az illetőnek, hogy feküdjön inkább nyugodtan. Ekkor váratlan dolog történt. A terrorista jelzett, hogy a tiszt menjen közelebb. Amaz tétovázott, de tudta, ha a megölése lett volna a cél, már megtörtént volna, így odament. Mivel nagyon közel voltam, a következő suttogásszerű beszédet hallottam:
- Nézze, nem akarom, hogy kiszivárogjon, amit mondok, számítok a diszkréciója a helyzet komolysága miatt. – Majd mutatott a másik mellkasára, jelezve, hogy kapcsolja ki a mikrofonját, ami meg is történt.
- Fel akarja adni magát?
- Természetesen nem. –Enyhe vigyor jelent meg az arcán. – Nagyon is komolyan gondolom a követeléseket. Viszont mivel tudom, hogy semmit nem érek el, ezért egy alkut ajánlok.
- Elengedi a túszokat?
- Kérem, ne szakítson félbe, azt udvariatlanságnak veszem. Minden gorombaságnak következményei lesznek. Szóval amennyiben elintézi, hogy az esetet közölje a CNN, illetve megfelelő mértékben jelenjen meg a világsajtóban, talán egy fél pillanatra megfeledkeznék, és annyira közel engedném magát, hogy elvehesse a gombot. Ha kiderül az alkunk, robbantok, és tagadni fog a szervezetünk mindent. Az én életemnek már úgyis mindenképp vége. Viszont ha elérem, hogy felkapott legyen az ügy, akkor a CNN-es közvetítés után „elengedem a túszokat”, maga pedig fejbe lő engem, így a családom megkapja a díjat otthon. Persze, ha kommandósokat látok, azonnal robbantok, mesterlövészekkel pedig nem is próbálkozzanak!
- Mi lenne, ha már most elengedné a túszokat? Ígérem, meglesz a hír közlése.
- Na de kérem, ne nézzen már ennyire ostobának! Ezt gorombaságnak veszem. - Ekkor a rendőr lábába lőtt. Az felordított, viszont azonnal visszakapcsolta mikrofonját, és teljes erővel ordította a következőt: Delta Charlie tango! Leállítani a támadást! Ismétlem, leállítani a támadást! - Picit várt, majd folytatta – Elnézést a gorombaságomért, most kimennék ellátni a sebem, és intézkedni az ügyben. – Látszott rajta, hogy ordítana a fájdalomtól, amit a lábfejébe fúródott golyó okozott, de türtőztette magát, majd a másik engedélyező bólintását megvárva elindult bicegve az ajtó felé, enyhe vércsíkot húzva.
Ekkor mellőlem egy idősebb nő hangját hallottam: Kérlek, Istenem, csak ezen segíts át, bármit megteszek! Valahogy az emberek követik egymást, másfelől is hasonlókat hallottam. Haladtunk szépen lassan… Azonban a helyzeten csak tovább súlyosbított, amikor terroristánk alaposabban szemügyre véve a környéket fegyverrel kényszerített két embert, hogy az első hirtelen események után maradt tetemeket vigyék ki a látómezőből valamelyik mellékhelyiségbe, mert nem bírja a vér látványát, és hamarosan a szag is elviselhetetlen lesz. Azóta is emlékszem azokra a szavakra, ahogy illedelmesen megkérte őket, csak nyomatékosításként a Magnum csöve is rájuk meredt. Persze a két legerősebb emberből az egyik a leggyávább is volt, és ahogy odament azonnal elhányta magát. Ekkor még valakit meg kellett kérni, hogy takarítsa fel. Az egésznek olyan hatása volt, mintha valami abszurd színházi előadás résztvevőivé váltunk volna.
Furcsa dolog ilyet mondani, és biztos a Stockholm-szindróma előjeli közé tartozhat, hogy ezt mondom, de a mi terroristánk még a normálisabbjai közül való volt. Látszott rajta néha egy-egy gyengébb pillanatában a komor és hajthatatlan tekintet alatt, hogy együtt érez az emberekkel, és ha választhatna, ő sem ártatlanokon töltené ki bosszúját, hogy az egyéni alkuról ne is beszéljek. Ám ez cseppet sem javított a helyzetünkön, mindenki tudta, mi várható.
Az emberek mintha kezdtek volna hihetetlen mélységekbe süllyedni. Mindenki elkomorodott, látszott rajtuk, hogy az ijedtséget mintha a lemondó érzés váltaná fel. Fél füllel hallottam, ahogy két túsztársam beszélget, és az egyik azt mondja: Miért így?!
Hirtelen megcsörrent a „terror telefonja”. A Für Elise volt az. Imádtam azt a dallamot. Egyből felrémlett bennem pár emlékkép a családomról és barátaimról. Hogy lehet egy ilyen kegyetlen embernek egy ilyen kellemes dallam? Ő is csak ember, még ha próbálja nem is kimutatni… A beszélgetés alapján az egyenruhás lehetett a terrorellenesektől. A nyugodtságából gondoltam, épp arról lehetett szó, hogy megkapja, amit akart. Egyszer visszakérdezett, innen tudtam meg, hogy húsz perc múlva következik be a „nagy dolog”. Az életünk függött tőle, de azt sem tudtuk, miről is van szó igazán.
Egyeseken már-már az új remény sugara jelent meg, ahogy látták a nyugodtságot. De ez nem tarhatott sokáig, pár perc elteltével ismét felcsendült a dallam, ám most a következmények nem voltak ilyen kellemesek. Ahogy hallottuk, a tiszt felülről kapott utasítást, miszerint nem tárgyalnak terroristákkal, így nem jöhet létre az élő közvetítés. Na ez hozta meg az igán nagy elkeseredést. Volt, aki elölről kezdte útját, ez nem történhet… Mások egyből lelkük legmélyebb rejtekeibe süllyedtek. Ennél rosszabb nem lehet.
Érdekes módon ekkor hirtelen érzés támadt bennem, mintha beletörődtem volna, hogy nincs kiút. Nem vagyok egy hősies alkat, de mégis úgy éreztem, én vagyok legközelebb, meg kell próbálnom. Kivártam a pillanatot, amikor nem figyel oda, felálltam, majd odaugrottam mellé. Az adrenalin megint csúcsot döntött szervezetemben. Próbáltam nyugodt maradni, ha ezzel esetleg másokat megmenthetek, ám az idegességtől nem emlékszem teljesen pontosan, mi is történt. Ott voltam mellette.
A következő kép, amire emlékszem pár perccel az eset utánról származik, és mint egy kedves hölgy elmondta, a túszejtő észrevette, hogy készülök valamire, és amikor odaértem leütött a fegyverével. Legalább az életemet megkímélte, még ha fejemből folyt is a vér. Éreztem, ahogy csorgott le a homlokomon. Ahogy szétnéztem, még szörnyűbb kép fogadott, mint előtte. Volt, aki kacagott, mások sírtak, de a legtöbben csak élettelen ábrázattal bámultak maguk elé. Mindenki tudta, hogy ha nem kapja meg életünket kezében tartó emberünk, amit szeretne, akkor… Mindössze annyi maradt a tudatban, hogy legalább nem lesz fájdalmas.
Ekkor hirtelen zajt hallottam, egy hatalmas faltörő kossal törték be a főbejáratot, majd kommandósok rohantak be. Érdekes mód észre se vettem, ahogy közben két mesterlövész a felsőbb emeletről célt talált, és a hátsó ajtó felől két golyóálló mellényt és sisakot viselő ember közelített, valószínűleg a szellőzőn mászhattak be. Precíz terv, pontos végrehajtás. Amíg a zaj elvonja a figyelmet, a mesterlövészek lelövik a terroristát, és utána pont odaérve hátulról elkapva az irányítót hatástalanítják a bombát. Azonban semmi nem lehet tökéletes. Az egyik mesterlövész célt tévesztett, és a lábát találta el, amitől az a földre zuhant, és épp el tudta húzni magát, mielőtt odaért volna a hátsó kettő.
Olyan gyorsan pörögtek az események, hogy akkor csak felét fogtam fel. Ahogy kúszott a földön, minden tekintetem rá meredt. Hirtelen meglátta a tisztet, akivel tárgyalt. Egyetlen pillantás volt, de mindent elárult: nem akart ő ártatlanokat bántani. Biztos a családjára gondolt éppen. Aztán megtörtént: elengedte a gombot. Ekkor meghallottam: katt!
Lélegzet visszafojtva vártam. Ekkor életem legszebb szavává emelkedve egyetlen szó ugrott be: kontakthiba! Mintha visszatért volna belém az élet. Látva a közelgő kommandósokat elkezdte nyomkodni a gombot. Aztán a negyedik-ötödik kattnál mégis megtörtént, azt már nem hallottuk, elértünk a végére.
Azt nem tudnám megmondani, hogy végül mennyire kapta fel a hírt a világsajtó, és persze, ahogy mondtam, igazából azt a két fiatalt sajnáltam az ártatlan ábrázatukkal leginkább az egész tömegből, - bár a többiek se tudták, mi miért történik velük - mégis kell, legyen más mód. Viszont egy dologban igazam volt: legalább nem fájt.
