A Mir kiteljesedik
A Priroda modul belső felépítése, színezve a túlnyomásos rész
A Priroda (~Természet) modul életét eredetileg is a Mir Föld-megfigyelő moduljaként kezdte, még az 1980-as évek legelején (hogy a korábbi fejezetekre utaljak: anno ugyanúgy 37K "alvázra" épült, ahogy a Kvant-1), 1983-ben a terveket felülvizsgálták, és végül a Priroda lett a negyedik FGB "alvázra" épített modulja az űrállomásnak a Kvant-2, a Krisztall és a Szpektr mellett. Már eredetileg is nemzetközi partnerek bevonásával dolgoztak, többek között Kelet-Németország és Bulgária volt a listán. 1985-ben még úgy volt, hogy 1990-ben indulhat a Priroda (utolsóként) a Mirre, de erőforrás-problémák miatt ez folyamatosan csúszott, eredetileg 1992-re, majd még tovább. A Szovjetunió felbomlásával végképpen nem jutott pénz a Szpektr és Priroda modulokra, így azokat félrerakták. 1993-ban ugye megállapodás született, hogy nagyrészt amerikai pénzből a két "hiányzó" Mir modult befejezik, és azokra több száz kilogrammnyi tudományos berendezést szerelnek fel. A fedélzetére kerülő tudományos berendezések közé végül német, svájci, francia és finn eszközök is kerültek az orosz és egyesült államokbeliek mellé, igazi nemzetközi tudományos modullá téve azt.
A Priroda modul rajza
A modulba egész hadseregnyi érzékelőt építettek be, többek között az Alissa LIDAR-t (érthetőbben: lézer-radart, ezt egyébként eredetileg még a Szaljut-7 számára fejlesztették ki), amely a felhőzet optikai jellemzőit, felépítését és méreteit követte; a DOPI interferométert, amely a légkör összetételét vizsgálta; a Greben tengerszint-magasságmérőt; az Ikar mikrohullámhosszon működő radiométert; a MOSz-Obzor és Ozon M spektrométereket; a MOMS 02P multi-spektrális kamerát, az MSU-E2 nagy felbontású optikai kamerát és a Traversz SAR képalkotó radart. Eredetileg a modul végén "kifelé" egy nagy méretű napelemszárnyat terveztek, de menet közben ezt a Kvant-1-re szánták inkább (az SzO modul egyik külső tároló rekeszében vitték fel). Emiatt viszont az energiaellátás terén teljes egészében az űrállomás többi moduljára szerelt napelemekre és akkumulátorokra volt utalva. Hogy az űrállomásra való eljutáshoz elegendő energiával lássák el, ideiglenesen elhelyeztek a fedélzetén 160 db kisebb méretű Al-Li akkumulátort, amelyeket majd később kiszerelnek. A modul bázisa az FGB volt, így annak vázát, hajtómű- és hajtóanyagrendszerét és irányítórendszerét is attól örökölte, és megegyezett a másik három nagy méretű Mir moduléval. A Priroda azonban saját telemetriával rendelkezett, így az űrállomás többi rendszerétől függetlenül tudta a tudományos eredményeket a Földre sugározni.
Egy kicsit "csalunk", ez a kép a Mir űrállomásról 1996 decemberében készült, de nagyszerűen lehet látni a Priroda modult bal oldalon, rajta a Taversz képalkotó radar nagy méretű antennájával
Az 1993-as megegyezés után 1994-ben kezdték meg a félreállított modulon a munkát, de csak 1995 novemberjében kezdhették meg a végső elektromos tesztelését. 1996 januárjában átszállították Bajkonurba, és bár eredetileg már fent kellett volna lennie, mire az STS-76 megérkezik az űrállomásra, végül csak április 23-án indult el vele a Proton hordozórakéta. A pályára állás után kiderült, hogy egy csatlakozó hibája miatt az akkumulátorok fele nincs az elektromos hálózatra kötve, így viszont csak egyetlen dokkolási kísérletre van lehetőség. Az aggodalom érthető volt, a Kvant-1 anno nem tudott stabilan (szilárdan) bedokkolni elsőre, a Kvant-2 esetében a Kursz állította le az első dokkolási manővert, a Krisztall első megközelítési kísérleténél pedig a pozicionáló hajtóműveknél volt hiba – a Szpektr ugyan gond nélkül dokkolt be, de ettől még az arány eléggé aggasztó volt. Felmerült, hogy a TORU távirányító rendszerrel, kézzel dokkoljanak be, amit biztonsági tartaléknak szintén felszereltek, de végül a Kursz általi automatikus kikötés mellett döntöttek. Április 26-án a Priroda a Kursz segítségével, minden gond nélkül be is dokkolt, majd másnap átmozgatták a Ljappa robotkarral a Z+ pozícióba. A Mir "elkészült"...
A Mir EO-21 legénysége a Mir Gloveboxszal pózol, ez egy légmentesen lezárt kísérleti eszköz,
amelyben az űrhajós két kezével a kesztyűkön keresztül dolgozhat
Persze a Priroda (ahogy a többi modul is) egyben teherhajóként funkcionált, egy csomó ellátmányt és felszerelést hozott magával, tehát ki kellett pakolni – csakhogy ez előtt a 160 darab ideiglenes akkumulátort ki kellett szerelni, műanyag zsákokba légmentesen lezárva (nehogy kiszökjön bármilyen gáz belőlük), majd a május 7-én dokkoló Progressz M-31 rakterébe vinni, hogy a Föld légkörében később elégjenek. A legénység igen gyorsan haladt, a modult és a teherhajót rekordidő alatt rakodták ki, a Prirodát pedig az űrállomás elektromos- és létfenntartó rendszerére kötötték, majd végül beüzemelték. Május 12-én már tudományos feladatok végrehajtására alkalmasnak minősítették az új modult.
IBM Thinkpad laptopján gépel Lucid a Priroda modulban
Lucid egyik első feladata a Mir Gloveboxszal való munka volt, ez az eszköz elszeparált, zárt körülmények közötti kísérletek végrehajtását tette lehetővé úgy, hogy közben a munkaterületen az űrhajós a kesztyűkkel a saját kezével dolgozhatott. A mikrogravitációs kísérletekhez egy "lebegő" mágneses asztalka állt rendelkezésre, amely lehetővé tette, hogy az űrállomás (és az űrhajósok) által generált rezonancia ne zavarja meg a kísérleteket. A Glovebox többek között különféle lángok viselkedésének megfigyelésére volt használva ebben az időben. Tudományos feladatai között szerepeltek még anyagtechnikai kísérletek különféle félvezető ötvözetekkel, fémekkel és üvegekkel, főleg a Krisztall fedélzetén lévő kohókkal, orvosi kísérletek, és amit a legjobban szeretett: a Föld különféle geológiai és természeti jelenségeinek akkurátus fotózása. A NASA átvette a szovjet / orosz metodikát, vagyis nem volt szigorúan megszabott munkaterv (ami amúgy minden űrsikló úton minden űrhajósnak elő volt készítve, percre pontosan betáblázva az idejüket), hanem nagyjából 4 napos tervek voltak, amit aztán az űrhajósnő maga osztott be, hogy mikor mivel foglalkozik, és naponta egyeztette, hogy mely feladatokkal hogyan halad. Onufrijenko pedig minden este eligazítást tartott, ahol megbeszélték, hogy másnap ki mit fog csinálni, hogy tudják, ki merre fog dolgozni és mivel. Lucid menet közben nagyon jó munkakapcsolatot alakított ki két orosz kollégájával, akikre később is sokszor csak "Jurij és Jurij" (Yuri & Yuri) néven hivatkozott.
Pepsi az űrben...
Május közepén Onufrijenko és Uszacsov elkezdte előkészíteni újra Orlan-DMA űrruháikat, és május 20-án a Kvant-2 zsilipjéből űrsétára indultak: az SzO külső burkolatán elhelyezett tárolórekeszből a Sztrela robotkarral a Kvant-1-hez vitték a Kooperációs Napelemszárnyat. Majd visszatértek a Kvant-2 zsilipjéhez, hogy összeállítsanak egy 1,2 méteres Pepsi Cola dobozos üdítő replikát, amit aztán lefotóztak és lefilmeztek a világűrrel a háttérben – amit később egy reklámszpotban használt fel a Pepsi. Végül öt óra húsz perc után visszatértek a zsilipbe. Az űrséta alatt Lucid felügyelte az űrállomást, de ahogy később viccesen megjegyezte, társai úgy adták azt át, hogy "te vagy a parancsnok, de ne nyúlj a kezelőszervekhez..."
Uszacsov az egyik űrséta közben
Négy nappal később újabb űrsétára indultak, hogy a rögzített napelemet kinyissák, majd az elektromos hálózatba bekössék. A feladat nagyszerűen haladt, noha a régi, kisebb teljesítményre méretezett elektromos kábelek miatt a napelemszárnyon lévő 84 modulból csak 42-őt kötöttek be – a kábel 3 kW-ra volt méretezve, a nagyobb teljesítményű egyesült államokbeli modulok viszont összesen 6 kW-ot termeltek. Egy későbbi teherűrhajóval új elektromos kábeleket vittek fel, hogy ezt a problémát orvosolják, de addig is plusz 3 kW elektromos áramot kapott az űrállomás optimális körülmények között. Május 30-án újabb űrséta következett, amikor a Moduláris Optoelektronikai Multispektrális Képalkotó egységet (Modular Optoelectrical Multispectral Scanner, MOMS) szerelték fel a Priroda végére. Onufrijenko az űrséta előtt (félig viccesen) piros ragasztószalagokkal fedte le azokat a kapcsolókat, amikhez Lucidnak nem volt szabad nyúlnia. Egyébként Lucid úgy találta, hogy a kevés kitekintő ablak miatt nagyon nehéz szemmel követni az űrsétán résztvevőket, illetve noha a kommunikáció az űrsétán résztvevőkkel nagyon jó, a központi irányítással (a CUP-pal) eléggé rövid volt. Az már csak a hangulatot fokozta, amikor a két orosz kozmonauta az elektromos csatlakozók két végeire "papa" és "mama" néven hivatkozott, amin aztán hosszú ideig elviccelődtek...
Uszacsov és Onufrijenko a Kvant-1 külső részén dolgoznak, a Rapana és Ferma-3 tartó alatt
Az ötödik űrsétára június 6-án került sor, ezen lecserélték a Szpektr külső felén elhelyezett svájci KOMZA tesztkazettákat, majd a Kvant-2 külsején helyeztek el űrpor és űrtörmelék-befogó kazettákat. Az űrséta utáni napokban nyitották ki az összehajtogatott Traversz radar antennáját, ami viszont nem nyílt ki rendesen, így a június 13-i, utolsó űrsétájukba annak megvizsgálása is belekerült. Csakhogy először a Kvant-1-re felhúzott Rapana tartót elbontották, a helyén pedig a hosszabb Ferma-3-at állították fel. Ezzel végezve a Traversz antennához vonultak, hogy óvatosan szétbontsák azt, miután ezzel is végeztek, a Pepsi Cola reklám egy újabb felvétele volt még a dolguk, mielőtt 5 óra 42 perc után végre visszatértek a Kvant-2-be. Az űrállomás személyzete és a földi irányítás nagyon elégedett volt az elmúlt hetekben végrehajtott űrbéli munka lefolyásával.
Onufrijenko a Miren
Június végén új hírek érkeztek – a két orosz űrhajós küldetését 40 nappal meghosszabbították, mert (ugye már nem először) pénzügyi okokból csúszott a következő tartós személyzetet a világűrbe juttató Szojuz rakéta elkészülte. Lucid hamarosan hasonló végtartalmú üzenetet kapott, esetében az STS-78 indításakor az űrsikló szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáinak szegmensei között égéstermék-kifúvást figyeltek meg, ami potenciálisan az új alkalmazott ragasztó / tömítőanyag miatt lehetett. Így a NASA űrhajós-cserét végrehajtandó STS-79-es Atlantis repülésénél ellenőrizni kellett a gyorsítórakétákat, majd egyéb tényezők (időjárás illetve a raktérben lévő modul kapcsán felmerült problémák) miatt még tovább tolták el – így lett a július 31-re tervezett indításból szeptember 16...
Az eredetileg eltervezett Szojuz TM-24 indulószemélyzet: André-Deshays, Vinogradov és Manakov
Az elnyújtott csere miatt a Progressz M-32 indítását előre akarták hozni (eredetileg július 24-én került volna sor rá, de egy érzékelő hibája miatt végül csak 31-én tudott elindulni), és augusztus 2-án be is dokkolt a Mirre, ahol rohamtempóban álltak neki a kirakodásának, hogy a Szojuz TM-24 érkezése előtt végezzenek, mert közben Bajkonurban készült már a következő francia-orosz személyzet. A CNES francia űrügynökség CASSIOPÈE fantázianevű küldetésén Claudie André-Deshays francia űrhajósnő volt a kiválasztott, aki 1995 januárjától Csillagvárosban töltötte kiképzését. Vagyis igazából már "veterán" volt kiképzés terén, hiszen az 1993-as ALTAIR küldetésnél (Szojuz TM-17) Jean-Pierre Haigneré tartaléka volt (azt már csak a margóra, hogy kapcsolatuk ennél is mélyebb lett, 2001-ben hozzá is ment feleségül, így férjezett nevén, Claudie Haigneréként ismert inkább). A CNES két hetes, meghosszabbított "vendégűrhajós" küldetésben egyezett meg az oroszokkal, és elsősorban biológiai-orvosi kísérleteket állítottak össze, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a kiválasztott űrhajósnő maga is orvos volt (sport-, repülő-, űr- és reumatológus szakorvosi végzettséggel). A vendégűrhajós a Mir EO-22 személyzetével együtt indul a Mir űrállomásra, akik eredetileg Gennagyij Mihajlovics Manakov parancsnok, a Mir EO-7 és EO-13 veteránja, valamint Pavel Vlagyimirovics Vinogradov újonc űrhajós – lettek volna.
André-Deshays, Korzun és Kaleri az indulás előtt, mögöttük a Szojuz TM-24
Csakhogy az indulás előtt nagyjából két héttel egy orvosi vizsgálaton szívritmus-zavart állapítottak meg Manakovnál, rövid megbeszélés után ezért vele együtt Vinogradov is leváltásra került, és a tartalék személyzet két orosz tagja, Valerij Grigorjevics Korzun parancsnok újonc űrhajós és Alekszandr Jurjevics Kaleri, a Mir EO-14 veteránja vette át helyüket, és így melléjük ült be André-Deshays. A váltás nem csak a francia űrhajósnőnek volt nagy változás, de John Blaha NASA űrhajósnak is, mindketten hónapokat gyakoroltak és készültek már Manakovékkal, erre most kiderült, hogy két olyan űrhajóssal fognak együtt dolgozni, akiket alig ismernek. Ezen persze nem sok idő volt lamentálni, a Szojuz TM-24 1996. augusztus 17-én emelkedett el az indítóállásról, hogy két nappal később bedokkoljon a Mir űrállomásra.
Alekszandr Kalerivel pózol André-Deshays és Lucid a Mir bázismodulban
A francia űrhajósnő és a Mir EO-22 érkezése felpezsdítette az életet az kibővített orosz űrállomáson, ugyanakkor a korábbiakhoz képest a privát szféra fogalma is kezdett értelmet nyerni. Kaleri és Korzun átvette Uszacsovtól és Onufrijenkótól a bázismodul két alvókapszuláját, Lucid ugye a Szpektr modulban lakott, míg André-Deshays a Priroda modulban helyezhette el hálózsákját. A NASA űrhajósnője eredetileg protein-kristályok növesztését és sejtkultúrákkal kapcsolatos kísérleteket folytatott, amiket korábban utódjának, John Blaha számára készítettek össze, illetve búzát ültetett a Krisztall modul "növénykertjében".
A Castor kísérlet érzékelője (talán a Krisztall / SzO modulban?)
A CNES űrhajósnőjének megérkezésével viszont a fedélzeti energiafelhasználás terén ő kapott prioritást, és az elkövetkezendő napokban idegrendszeri illetve szív- és érrendszeri megfigyeléseket hajtott végre magán, az Alice-2 kísérlet keretében pedig nagyon pontosan szabályozott hőmérséklet mellett vizsgálták a folyadékok gázneművé való átmenetelét, amid CCD kamerákkal rögzítettek. Később sor került a Fertile kísérlet kapcsán kétéltű embriók súlytalanságban való fejlődésének követésére, illetve a Castor kísérlet esetében az űrállomás moduljaiban elhelyezett érzékelők segítségével azt mérték meg, hogy a rezonancia hogy terjed az űrállomás szerkezetében. Eközben az orosz személyzet az űrállomást járta végig, ahol az EO-21 tagjai megmutogatták utódaiknak, hogy mit hol találnak, illetve mi milyen állapotban van.
A Szojuz TM-23 visszatérése után Claudie André-Deshays az orvosi sátor mellett sétálva válaszol a riporterek kérdéseire...
Szeptember első napján André-Deshays és Lucid ülését kicserélték, majd másnap következett az elbúcsúzás, és a francia űrhajósnő Uszacsov és Onufrijenko mellett beszállt a Szojuz TM-23-ba, és visszatért a Földre. Érdekesség, hogy a Progressz M-32 ugyan egy nappal a Szojuz TM-24 érkezése előtt levált az űrállomásról, de csak pár kilométerre manőverezték el – a kipakolásával nem végeztek az űrhajósok, így a Szojuz TM-23 távozása után annak helyére visszadokkolt. A visszatérés után a CNES kielemezte az eredményeket, de az űrhajósuk jelentése vegyes benyomásokat hozott, szerinte két hét túl kevés ahhoz, hogy megfelelő ritmust vegyen fel az ember az űrállomáson, és a feszes tempójú kísérleteket maradéktalanul végre is tudja hajtani. Ezután a CNES két további, hosszabb vendég-űrhajós útról kezdett el tárgyalni az orosz féllel.
Az STS-79 utasai, ülő sor: Apt, Wilcutt, Readdy, Akers és Walz, mögöttük Lucid és Blaha
Az űrállomás életében pedig mozgalmas időszak zajlott tovább, miközben éppen lezajlott az elnyújtott személyzetcsere, az STS-79 űrsikló-küldetés is lassan célegyenesbe ért. Ismét az Atlantis indult az orosz űrállomás meglátogatására, rakterében ezúttal a SpaceHab nagyobb, "dupla" változata foglalt helyet (amit direkt a Mir ellátásához rendeltek meg, két SpaceHab egység kvázi összeépítésével). A legénysége William F. Readdy parancsnok, Terrence W. Wilcutt pilóta, valamint Jay Apt, Thomas D. Akers és Carl E. Walz űrhajósok, illetve John E. Blaha, aki Shannon Lucidot váltja a Miren.
Alekszandr Lazutkin, John Blaha és Vaszilij Ciblijev a kiképzés alatt
John Blaha alapvetően különbözött a korábbi orosz-amerikai programba került NASA űrhajósoktól – amíg a többiek tudósok, orvosok vagy kutatók voltak, Blaha pilóta ill. parancsnoki beosztásokban dolgozott. Igazából már az aktív űrhajós státuszból való visszavonulásán gondolkozott, mikor 1991-ben feltette a kérdést, hogy ő (mint pilóta hátterű űrhajós) bekerülhet-e a Miren tartós személyzetként indulók közé. A válasz igenlő volt, noha az űrhajós csak hátra sorolva került bele a képzésbe, ám különféle tényezők (például a már említett eset, mikor Scott Parazynski túl magasnak, majd Wendy Lawrence túl alacsonynak bizonyult a Szojuzhoz) miatt hamarosan Jerry Linenger mellett találta magát. Majd úgy alakult, hogy végül Shannon Lucid után a harmadik NASA Mir űrhajósnak Blahát választották, Linenger pedig a tartalékja, egyben a negyedik lett a sorban.
A Mir az Atlantisról fotózva
Ahogy már említettük, az STS-79 útja sokat csúszott, de végül 1996. szeptember 16-án elemelkedett az LC-39A indítóállásról, majd három nappal később dokkolt be a Mir Krisztall / SzO moduljához. Ez esetben némi aggodalomra adott okot, hogy az Atlantis mindössze 3 méterre volt a Kvant-1-re frissen felszerelt napelemszárnytól, de valódi problémát ez sem jelentett.
Az STS-79 (fehér-piros pulóverben) és a Mir-22 (kék "pingvin" kezeslábasban) legénysége az Atlantis megérkezése után a Mir bázismodulban
Shannon Lucid feltölti ivótasakját a Mir bázismodulban
Az Atlantis kikötése után következett a protokolláris üdvözlés és közös fotózkodás, majd az űrállomás körbejárása. Az öt napos kikötés alatt az űrsikló fedélzetén is végeztek eközben tudományos kísérleteket például egy extrém hőmérsékletű kohóval, illetve kereskedelmi proteinkristályokat növesztettek.
Akers az SpaceHab belsejében az ellátmányt vizsgálja, a rózsaszín biléták jelezték a Mirre szánt ellátmányt, a fehér az űrsiklón maradó, a kék a Mirről az űrsiklóra szállítandó
Lucid (itt már az űrsikló személyzete által viselt kék nadrágban és fehér pulóverben) és Kaleri üres ételtárolókat pakol, amelyek az Atlantisra tartanak
Willcut és Korzun pózol egy víztároló zsákkal, ilyenekben több száz liternyi vizet szállítottak át a Mirre
Az űrhajósok összesen 1821 kg-nyi felszerelést és ellátmányt kellett átpakoljanak a Mirre, illetve 951 kg-nyi tudományos eredményt és már nem használt vagy tönkrement felszerelést (köztük egy komplett Orlan-DMA űrruhát) a Mirről az Atlantisra (a pontos tömeg egyébként forrásról forrásra eltér...). Ez volt a legnagyobb méretű logisztikai feladat a Mir-Űrsikló program közben, és eléggé kimerítő is volt az űrhajósok szerint.
Shannon Lucid (még a Mir fedélzetén használt ruhában) és John Blaha (még az űrsikló személyzet "egyenruhájában")
Lucid (immár űrsikló személyzetnek öltözve) mutatja meg a Mir Gloveboxot a Priroda modulban Blahának
Blaha és Lucid a sok logisztikai és néhány tudományos / kereskedelmi kísérlet illetve feladat mellett az átadás-átvételt is meg kellett ejtse, Blaha az Atlantis kikötésének második napjától már a Mir EO-22 tagja lett, és beköltözött a Szpektr modulba, míg Lucid átköltözött az Atlantisra.
Az űrsikló és az űrállomás személyzete a búcsúzáskor
A Mir az Atlantisról fotózva
Mindenez feladatokat kevesebb, mint öt nap alatt hajtották az űrhajósok végre, majd még egy végső közös emléklap-aláírásra, fotózásra és elbúcsúzásra sort kerítve az Atlantis személyzete immár Luciddal kibővülve visszaszállt az űrsiklóra, majd szeptember 24-én lekapcsolódtak, eltávolodtak mintegy 183 méterre, majd kétszer körberepülték a Mir űrállomást, miközben a raktérben lévő IMAX kamerákkal felvételeket készítettek róla. Az űrsikló két nappal később szállt le Floridában, legénysége pedig sikeresen teljesítette az előre kitűzött feladatokat.
Lucid, Kaleri és Korzun az űrsiklón
Shannon Lucid a kitolt fenntartózkodása miatt 188 napot és négy órát töltött a világűrben, míg a korábbi négy űrsikló-küldetéssel együtt 223 nappal büszkélkedhetett, amivel ő lett a legtöbb időt a világűrben töltött NASA űrhajós, messze megelőzve elődjének, Thagardnak az eredményét. Ám nem csak a NASA, de a nemzetközi űrhajósok közül is ő töltötte el a legtöbb időt a Mir fedélzetén, cirka egy héttel tovább volt fent, mint Thomas Reiter, és egyben megdöntötte Jelena Kondakova 169 napos női rekordját is. Shannon a nyugdíjba vonulásáig (2012-ig) a NASA-nál dolgozott tovább.
A Miren végrehajtott küldetése talán a legsikeresebb volt a NASA űrhajósoké közül – sokkal jobban érezte magát, mint elődje, viszont elkerülték azok a műszaki és emberi problémák, amikkel utódainak meg kellett küzdenie. A visszatérése után alapos MRI vizsgálatnak vetették alá, hogy a csont- és izomszövetek állapotát felmérjék, majd a felépülését nyomon követhessék. A NASA orvoscsapata is meglepődött, hogy mennyire rövid idő alatt visszaszokott a földi gravitációhoz és annak körülményeihez – aligha vitás, hogy nagy segítség volt az, hogy átvették a szovjet / orosz eljárásokat, amiket a korábbi tartós űrbéli tartózkodás terén már kitapasztaltak.
Blaha a Priroda modulban dolgozik, látható, hogy itt is mennyi felszerelés van bezsúfolva az űrhajósok életterébe – márpedig a Priroda a legújabb, még legkevésbé "belakott" modulja volt az űrállomásnak
A Miren pedig közben utódja belevetette magát a munkába. Ám Blaha alapvetően eltérő személyiség volt, mint Lucid, ez pedig két orosz társának is feltűnt. Amíg ők és Lucid alapvetően kedélyes, nyugodt mederben, kényelmesen tudtak dolgozni, az űrállomáson megszokott ritmusban, addig Blaha viszont ugyanúgy dolgozott, mintha egy űrsikló úton lenne, más szóval minden percét előre megtervezte és iszonyatos tempót diktált magának. Kísérletei között voltak hosszú ideig tartó protein-kristály növesztések, ötvözetekkel valók munkák, biotechnológiai megfigyelések, de olyan érzékelőket is használt, amelyek követték, mennyit és hogyan mozog munka közben, illetve mekkora energia-befektetést jelent a mikrogravitációs környezetben való munka. Blahát lenyűgözte az űrállomás által rendelkezésre álló lehetőségek tárháza, amit elismerő szavakkal is illetett.
Hamar szembesült viszont a Miren lévő állapotokkal, és azok általi gondokkal – egyszerűen túl sok idejébe került, hogy a fedélzeten lévő káoszban megtalálja a következő feladatához szükséges eszközöket, felszereléseket, ami roppant frusztráló volt számára. Ezért pedig leginkább Shannon Lucidot kárhoztatta, hogy nem fordított rá több időt az átadás-átvételnél a különféle eszközök helyének pontosabb bemutatása, elkeseredettsége pedig minden újabb esetnél tovább nőtt. Rövid időn belül nyíltan kritizálni kezdte elődjét, és ez olyan szintre jutott, hogy csak évekkel később bocsátott meg neki. Más problémákkal is szembesülnie kellett: az űrállomáson a WC-k által begyűjtött szilárd hulladék tároló tartályok elkezdtek megtelni, és noha ezt jelezték többször is, a Földön nem tekintették kritikus problémának. Az űrhajósok improvizáltak, és megoldották az ürülék tárolását, és (legalábbis hivatalosan) komolyabban soha nem tették szóvá – csakhogy a hír kikerült az aggódó családtagok által, és hamarosan "botrányt" kreáltak belőle. Ehhez némi adalék volt, hogy az űrállomás "Rakéta" porszívója is tönkrement, ami pedig mindennapos használatban volt.
A Miren is használt orosz "űr WC" típus, a szilárd hulladékot enyhe vákuum szívja a lenti tartályba
Eredetileg október közepén jött volna a felmentő sereg a Progressz M-33 teherűrhajó képében, ám az végül bő egy hónapot csúszott, és csak november 22-én kötött ki a Miren. A teherhajó összesen 1650 kg-nyi ellátmányt hozott a túlnyomásos térben, ami különféle élelmiszereket, ruhákat, tudományos eszközök mellett a WC-hulladék tároló tartályokat, új porszívót, pótalkatrészeket (többek között egy nagyobb teljesítményt biztosító tápkábelt a Kvant-1-re szerelt napelemtáblákhoz). És mivel karácsony illetve újév előtt ez volt az egyetlen Progressz, így az ünnepi ajándékokat és üdvözlőlapokat is magával hozta. Blaha egyébként baktérium- és gomba-szint ellenőrzést is végzett a Mir legrégebbi (bázis) moduljában, és ennek ellenére úgy tűnt, hogy nincs semmi ilyesmi probléma a fedélzeten – két évtizeddel korábban a Szaljut-4 fedélzetén rövid úton zöldes színű tenyészet kezdte ellepni az űrállomás belsejét, ehhez képest hatalmas előrelépés volt tehát a Mir.
Űrséta közben...
Korzun és Kaleri nem csak az ellátmány miatt várta a Progresszt, hanem mert az egyik feladatuk volt végleg teljes teljesítményre bírni a Kvant-1-re szerelt napelemszárnyakat. A csatlakozók és a kábelek rossz állapota miatt ekkora az elméleti maximum 6 kW helyett mindössze 1 kW elektromos energiát biztosított még akkor is, ha ideálisak voltak a körülmények. December másodikán indultak tehát űrsétájukra, miközben az űrállomásból Blaha segített nekik, illetve tartotta a kapcsolatot a CUP központban ülő szakemberekkel. A Kvant-1 felszínén a két űrhajós kicserélte a 22 méteres kábelt, amely a napelemszárnytól a bázisblokk tetején elhelyezett csatlakozóig húzódott. A munka nehéz volt, és majdnem hat órát vett igénybe, de miután letesztelték, a napelemszárny immár teljes energiaszinten működött.
Egy héttel később viszont újabb űrséta következett, eredetileg a Rapana és a Ferma-3 tartókat kellett összeépíteniük és áthelyezniük, illetve egy felesleges Kursz antennát eltávolítani, de közben még ellenőrizni kellett egy másik antennát is, amely a rádióamatőrökkel való kapcsolatfelvételre használtak – és az előző űrséta óta elnémult. Mint kiderült, az ekkora már roppant zsúfolt Kvant-1 külsején való munka közben véletlenül kihúztak egy kábelt, ezt helyreállították, viszont a sok feladat miatt elhúzódott az űrséta – ez 6 óra 36 percig tartott, mivel Korzun mindent be akart fejezni, hogy ne kelljen még egy plusz űrsétát beiktatni esetleg. A megfeszített munka eredményes volt, de a két orosz űrhajós teljesen elcsigázva ért vissza a Kvant-2 zsilipjébe....
A Mir az STS-79 útnál az Atlantisból
A Mir 1996 végén igazából története csúcsán volt – végre teljesen kiépült, és a Kvant-1 napelemszárnyainak teljes kibontása végre az égető energia-problémákra is részleges megoldást hozhatott. A Mir jövője mindennél fényesebbnek tűnt...
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
SpaceFacts.de
b14643.de
David M. Harland - The Story of Space Station Mir (978-0-387-73977-9)
History.Nasa.Gov
