Hirdetés

2020. október 20., kedd

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Az élet rovat

A szovjet / orosz űrhajózás múltja XIV. rész

A Mir-saga kezdete: sorra megdőlő rekordok és nyeregbe kerülő oroszok az amerikaiak ellenében.

[ ÚJ TESZT ]

Az egy éves rekord

Tyitovra és Manarovra az előző személyzet távozása után először az várt, hogy a Szojuz TM-4-et átmozgassák az elülső dokkolóportra, ezt december 30-án tették meg. A tudományos feladataik között kiemelkedő szerepet kapott a Kvant ultraviola-tartományban dolgozó Glazar űrteleszkópja. Ennek viszont volt egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy egy-egy felvétel expozíciós ideje akár 8 percig is eltarthatott, ez idő alatt az űrállomás rezonanciát okozható rendszereit lekapcsolták, és az űrhajósoknak is lehetőleg mozdulatlanul kellett maradniuk.


A Mir elülső része az űrből

Az új személyzet első teherűrhajó-ellátmánya (amibe egy új napelem-szekció is tartozott) január 23-án érkezett a Progressz-34-essel, és annak a kipakolása után lassan nekiálltak az űrséta előkészületeinek, amely részeként az űrállomás fedélzetén egy videót is megnéztek arról, ahogy a Csillagváros medencéjében gyakorolták a napelemcserét. Február 26-án az egyik elülső zsilipajtón keresztül kiléptek a világűrbe, majd nekiálltak a feladatuknak. Az EO-2 által beüzemelt felső napelemszárny négy napelem egységből áll, ezek egyikét cserélik le, ehhez a tartót először össze kell csukni, ami egyben a napelemeket is összezárja harmonikaszerűen. Az új napelemeket szénszálas kompozit alapra helyezték, és nagyobb teljesítményűek, mind elődeik, de a 8 "félbe hajló" panelből álló egységből csak 6 "valódi" napelem, az egyik különféle érzékelőket tartalmaz, az utolsó pedig különféle típusú napelem-típusok tesztpadjaként működik tovább. Miután az egység cseréje után újra kinyújtották teljes hosszában a napelemszárny tartóját, a két űrhajós a Progressz-34-hez lebegett, hogy annak kinyíló antennáját megvizsgálják (az indítás után a normálisnál később nyílt ki, és választ szerettek volna kapni arra, hogy mi történhetett), majd lefotózták a Progressz-Kvant-Mir-Szojuz komplexumot, és végül kicserélték az űrbéli hatásoknak kitett anyagvizsgálati panelt, majd összesen 4 óra 25 perc után visszatértek az űrállomásra.


Manarov Orlan-DM űrruhája előkészítve

Az űrséta után visszatértek a jobbára tudományos munkával teli hétköznapok, majd március elejére a Progresszt megpakolták szeméttel, és 4-én lekapcsolódott. Újabb felüdülést hozhatott március 17-e, amikor az Akusztika kísérletet hajtották végre – amelyben a személyzet az űrállomás zajszintjét mérte meg. Noha a személyzet erre ritkán panaszkodott, ettől függetlenül elég zajos volt az űrállomáson a különféle fedélzeti rendszerek statikus zaja, a légkör-forgató ventilátorok zúgása és hasonló hangforrások miatt – az "alapzaj" bizony 80 decibeles volt, ami nagyjából egy forgalmas közút mellett tapasztalható értéknek felel meg. Az űrhajósok panaszkodtak a sok porra is (ami tüsszögésre ingerelte őket), illetve időnként kellemetlen szagokra. A következő Progressz március 25-én érkezett, bendőjében többek között új kommunikációs berendezésekkel, például egy új telefaxszal, amit az elkövetkezendő hónapban üzemeltek be. Itt megint némi vitára került sor: a különféle tudóscsoportok a kísérleti egységek beüzemelését és a kísérletek végrehajtását egymással ütköző időpontokra helyezték, így az űrhajósok érthetően nehezteltek a földi irányításra, és kérték, hogy ezt kezeljék le a Földön. Május 5-én távozott a Progressz-35, hogy aztán május 15-én a 36-os sorszámú testvére foglalja el helyét a hátsó dokkolón. Ő leginkább már a hamarosan érkező bolgár Interkozmosz látogató tudományos programjának eszközeit és kísérleti anyagait hozta magával. Májusban az egyik ablakon egy cirka 6-8 mm-es sérülést vettek észre az űrhajósok, amelyet feltehetően valamilyen űrszemét okozhatott.


Alekszandrov, Szavinih és Szolovjov, a Szojuz TM-5 induló személyzete

Bulgária az Interkozmosz programban szerencsétlenül járt – a Szojuz-33 űrhajó hajtóművének meghibásodása miatt első űrhajósuk, Georgi Ivanov végül nem juthatott el a Szaljut-6 űrállomásra, és idejekorán vissza kellett térniük a Földre. Hogy ne érje hátrányos megkülönböztetés Bulgáriát, ezért egy újabb Interkozmosz utat biztosítottak nekik, ezzel a szovjet érában az egyetlen kelet-európai szovjetbarát ország volt, amelynek két űrhajósa is járt a világűrben. Lehetőséget most a Szojuz-33 egykori tartaléka, Alekszandar Alekszandrov kapott, mellé parancsnoknak a veterán (hajdan a Szaljut-7 űrállomás megmentő) Viktor Petrovics Szaviniht, valamint a VKK űrrepülőgép-program egyik tesztpilótáját, Anatolij Jakovlevics Szolovjovot osztották be.


A Szojuz TM-5 legénysége a zsilipajtóban, kezükben egy virágokat tartalmazó dobozzal

Június 7-én startolnak el Bajkonurból, majd két nappal később dokkolnak be az űrállomásra, ahol a tartós személyzet már várja őket. A "szabvány" Interkozmosz küldetésnek megfelelő protokoll zajlik le ezután: közös étkezések a bolgár konyha alapján készült űrételekből, közös biológiai, orvosi és anyagtechnikai kísérletek lefolytatása, eközben Föld-megfigyelések végrehajtása kiemelt figyelemmel Bulgária területére különféle spektrográf kamerákkal – amit a felhős időjárás viszont megakadályozott. Természetesen ettől még sor került a periodikus élő bejelentkezésekre a bolgár média számára. A program annyira zsúfolt volt, hogy később Szavinih úgy fogalmazott, a tudományos program "egy kicsit túl sok" volt a mindössze egy hetes tartózkodás idejére. Mivel persze űrhajócseréről szól valójában az út, kicserélik a Szojuz TM-4 és TM-5 üléseit, és június 17-én a búcsúzkodás után a Szojuz TM-4 fedélzetén még aznap visszatér Alekszandrov, Szavinih és Szolovjov a Földre. Másnap az Mir-3 személyzet szokás szerint át is mozgatja a TM-5-öt az űrállomás elejére.


A Szojuz TM-4 földet érése


A Szojuz TM-4 legénysége leszállás után

A Szojuz TM-5 ugyanakkor különleges szerszámokat is hozott – a Kvant modul TTM röntgen-teleszkópja közös brit-holland-szovjet kooperáció volt, ám az egyik érzékelője nem sokkal a modul Mirhez való dokkolása után meghibásodott, ezért menet közben arról született döntés, hogy kicserélik egy űrséta keretében. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy a röntgen-teleszkóp tervezésekor nem volt figyelembe véve, hogy esetleg a világűrben javításon esne át, ezért speciális szerszámokat kellett tervezni és legyártani, illetve eleve ki kellett találni, hogy is fogják az egész műveletet végrehajtani. Az űrhajósok hosszadalmas fejtágítást kaptak a feladatról, és behatóan megismertették velük a műszert, hogy pontosan tudják, mire kell odafigyelniük. Emellett a földi központban végig követték az űrsétát holland szakértők, akik szükség esetén javaslatokkal állhatnak elő a felmerülő problémák leküzdése kapcsán. Az űrsétára június 30-án került sor, Tyitov és Manorov a zsilipet elhagyva a Kvant modul külső burkolatán a röntgen-teleszkóphoz lebegett, majd nekiálltak a munkának – nehezítette a feladatot, hogy nem volt a lábrögzítésre szolgáló platform, így viszont az egyik kezükkel folyton a modul valamelyik kapaszkodóját kellett fogniuk. Először 20 rétegnyi hőszigetelő anyagot kellett átvágniuk, hogy egyáltalán hozzáférjenek az érzékelőhöz, majd ki kellett volna emelniük, de itt problémát okoztak a kis méretű csavarok, amiket nem az űrruha kesztyűihez méreteztek (a medencében végrehajtott tesztkor 20 perc alatt végeztek vele a Földön, Tyitovéknak viszont másfél órába telt a csavarok eltávolítása). Ha ez még nem lett volna elég, több rögzítőfüllel találkoztak, mint amire számítottak, így ez a részfeladat még jobban elhúzódott. Az érzékelőn lévő csavarok közül három újabb váratlan nehézséget okozott, mivel műgyanta folyt rájuk, így pedig nem lehetett kicsavarni őket. Az űrhajósok kénytelen voltak az egyik vágószerszám élével lekapargatni, ügyelve arra, nehogy a szerszámmal esetleg a saját űrruhájukban okozzanak kárt. Ez után volt szükségük a speciális szerszámra, amit a Szojuz TM-5 hozott magával, és amivel egy sárgaréz rögzítőelemet roncsolás nélkül szét tudnak feszíteni. A speciális szerszám viszont eltört. Miközben egy újabb rádiókapcsolat mentes övezet következett, a földi irányítás utasításba adta, hogy kapnak 15 percnyi próbálkozást arra, hogy más szerszámmal megpróbálják a rögzítőelemet valahogy kinyitni. Mikor a rádiókapcsolat visszaállt, az űrhajósok jelentették, hogy elfáradtak, feladták a küzdelmet, és már a zsilipajtó felett lebegnek, hogy visszatérjenek. Még egy feladatuk ugyanakkor hátravolt: le kellett mérniük egy rögzítési pontot, amely a jövőbeni francia űrsétához használható lábtartó platform legyártásához volt szükséges, ezt két francia szakértő követte az irányítóközpontból. Mikor végeztek, az 5 óra 10 perces űrsétát befejezve a zsilipmodulba visszatértek.


A Szojuz TM-6 induló személyzete: Mohmad, Ljahov és Poljakov

Július 20-án érkezik a Progressz-37 friss ellátmánnyal, és a következő Interkozmosz látogató-személyzet tudományos kísérleteivel. A teherűrhajó augusztus 12-én vált le, hogy utána a szokásos Progressz-vég elérje – elégett a légkörben, fedélzetén az űrhajósok által termelt hulladékokkal. A Földön eközben már készült a Szojuz TM-6 személyzete az indulásra, az Interkozmosz program keretein belül Afganisztán került sorra, űrhajósa pedig Abdul Mohmad. Afganisztán helyzete elég speciális volt – a politika megint megtette a hatását, Mohmad egy mindössze 6 hónapos kiképzésen vett részt (miközben inkább 1-1,5 év volt a jellemző), ráadásul amikor űrrepülésére sor került, már eldöntetett, hogy a Szovjetunió kivonul Afganisztánból (és így Tyitov és Manarov ismét egy olyan űrhajóssal találkozott szembe a légzsilipnél, akivel korábban sose találkoztak). Mellette az EO-3-ba becsatlakozó Valerij Vlagyimirovics Poljakov doktor foglal helyet, aki még 1972-ben (!) lett az űrhajós kiképzésbe beválogatva, amúgy pedig kifejezetten a űrbéli orvosi vizsgálatokra specializálódott. Poljakov feladata az, hogy Tyitov és Manarov egy éves küldetésének utolsó hónapjaiban felügyelje az egészségüket, viszont nem jön vissza velük, hanem a következő tartós személyzethez csatlakozik majd a Mir fedélzetén. Az űrhajó parancsnoka Vlagyimir Afanaszjevics Ljahov veterán űrhajós.


A Szojuz TM-6 indítása 1988. augusztus 29-én

A Szojuz űrhajó a szokásnak megfelelően először egy nagyjából 195 x 228 km-es keringési pályára állt a hordozórakéta által, majd ez után, két nap alatt manőverezett a Mir akkori, 235 x 259 km-es pályájára. A bedokkolás probléma nélkül zajlott le a Kvant hátsó portjához, majd következett a szokásos eljárás: üdvözlés, élő média-bejelentkezések (ez Afganisztán esetében persze végképpen csak propaganda célokat szolgált), illetve Afganisztán területének különféle spektrografikus és látható tartományban történő fotózása, és különféle orvosi, anyagtechnikai és biológiai kísérletek lefolytatása. Mivel Afganisztán-specifikus tudományos háttér terén nem álltak jól, így egyes kísérletek korábbi Interkozmosz programból kerültek át. Poljakovval a fedélzeten az orvosi kísérletek azonban egy fokkal alaposabbak lettek, például sor került a súlytalanságban jelentkező mozgáskoordinációs problémák megfigyelésére.


Ljahov, Tyitov, Manarov és Mohmad a Mir fedélzetén

Míg a bolgár látogató programja kapkodós és leterhelő volt, az afgán "vendégség" sokkal barátibb és lazább, kötetlenebbre sikerült, ami a személyzet lelkiállapotára kedvezően hatott – ám eljött a búcsú ideje, Ljahov és Mohmad áthelyezte üléseiket a Szojuz TM-5 visszatérő kapszulájába, majd elbúcsúztak a három fősre bővült EO-3 személyzettől, és lekapcsolódtak, ami után egy felvételt is készítettek a Mir-Kvant-Szojuz TM-6 komplexumról:

A visszatéréshez készülődve Ljahov a szokásnak megfelelően leválasztotta az orbitális modult, majd beindította a fékező manővert. Csakhogy a számítógép rövid úton leállította a hajtóműveket, a kezelőpult visszajelző fényei alapján amiatt, hogy a manőver közben eltértek a megszabott iránytól. Ljahov ellenőrizte ezt, de nem talált semmi problémát, ezért arra gondolt, hogy esetleg a napkövető szenzort zavarhatta meg valami. Két keringési fázis után újra próbálkozott, ám a számítógép ismét leállította a hajtóműveket. A földi irányítás úgy döntött, hogy egy teljes napot várnak, hogy az űrhajó újra optimális helyzetben legyen a visszatéréshez, addig pedig megpróbálják kitalálni, hol lehet a probléma. A hibát hamarosan meg is találták: a második fékező manőverkor a számítógép egy olyan programot próbált végrehajtani, amelyet a Mirhez való dokkolásra írtak. Csak újra kell programozni a számítógépet, és a probléma megoldódik. A személyzetnek az űrhajón azonban teljesen más jellegű problémái támadtak: egy egész napot a visszatérő kapszulában kell még eltölteniük, ami igencsak kellemetlen. Nem elég, hogy a kapszulában 10°C-ra hűlt a levegő, nincs élelmük (a visszatérés után 3 napra való szárított élelem volt a fedélzeten, ám ahhoz nem nyúlhattak), ám a legfőbb probléma az, hogy az űrhajó WC-je a már leválasztott orbitális modulban volt – érthető kényelmetlenséget okozva. Az eset után az orbitális modult többé nem választották le Szojuz űrhajón a fékezési manőver végrehajtása előtt, mert lehet, hogy így több hajtóanyagra van szükség annak végrehajtásához, de ezt a kellemetlenséget nem kívánták több űrhajóssal megtapasztaltatni (részletezve egyébként nincs, hogy pontosan mi történt, de nem kell nagy fantázia hozzá).


A kissé megviselt Mohmad és Ljahov a visszatérés után

Miután a számítógépet újraprogramozták, 1988. szeptember 7-én a Szojuz TM-5 sikeresen végrehajtotta a fékező manővert, és visszatért a Földre.

Szeptember 8-án az EO-3 átmozgatta a Szojuz TM-6-ot az elülső dokkolóhoz, majd négy nap múlva befutott a Progressz-38 friss ellátmánnyal, és a következő Interkozmosz-vendég kísérleti eszközeivel, illetve új Orlan-DMA űrruhákkal. Az újabb ruhák több készletet tároltak, és a szén-dioxid elnyelőik is hosszabb működést tettek lehetővé – az előző típus mintegy 5 órás űrsétát tett lehetővé (ezeknél némileg hosszabbak előfordultak, de akkor már a biztonsági tartalékot "égették"). Mivel pedig az elektromos energiát és a rádió-kommunikációt immár az űrruhába épített rendszerek intézték, a korábbi "köldökzsinór" nem volt már szükséges, nagyobb szabadságot adva az űrséta közben. Amire végül október 20-án került sor, és ezalatt Poljakov a Szojuzba vonult vissza, hogy egy esetleg dehermetizálódás számára ne jelentsen veszélyt. Az űrséta az űrállomás hátsó részén lévő röntgen-teleszkóp problémás érzékelőjének kicserélését tűzte ki célul, amit egyszer már félbehagytak az eltört célszerszám miatt. Most pillanatok alatt "kicsomagolták" a rossz érzékelőt a már korábban felvágott és visszahajtott hővédő szigetelés mögül, és az új szerszámmal gyorsan kipattintották a régi érzékelőt, majd behelyezték az újat, rögzítették és bekötötték, végül a szigetelő paplant alaposan visszahajtogatták és rögzítették. Az élő videofelvétel ez esetben sikeresen működött, és a vártnál sokkal jobban haladtak – egy órával a tervezett idő előtt végeztek. A hátra lévő időt kihasználták, finom ecsettel megtisztítottak két ablakot, kinyitottak egy tartalék-antennát, majd felszerelték a francia űrsétához szánt rögzítőplatformot.


1985-ös, még nagyobb méretűre tervezett Hermès űrrepülőgép-makett

A Földön pedig az Interkozmosz új szintre lépet: a franciák a sikeres Szaljut-7 és aztán az amerikai űrsiklóval való űrrepülés után tovább szerettek volna lépni – a szovjetek pedig tárt karokkal várták őket (politikai okokból). Jean-Loup Chrétien volt az, aki 1984-ben már járt szovjet űrállomáson, ő lett az elsődleges kiválasztottja egy új szovjet-francia űrrepülésnek, amelyben sor kerülne a francia űrhajós által végrehajtandó űrsétára is – ezzel Franciaország lenne a harmadik nemzet, aki ilyet tett. Mintegy "mellékesen" a francia űrprogram éppen gőzerővel dolgozott azon, hogy "beérje" a szovjet és amerikai űrprogramot. Az Ariane hordozórakéta-család jól haladt, de ennél többet akartak – saját embert szállító űrhajót. Gyakorlatilag 1975-től folyt már ilyen irányú program, de az 1980-as évek közepéig inkább a tervezők ceruzái és számítógépei dolgoztak, mint a gyártók szerszámai. 1985-ben pedig felvázolták az elképzelt jövőképüket: az Ariane-5 rakétát, amely egy kis méretű űrrepülőgépet, a Hermèst viheti fel a világűrbe, illetve egy kis méretű űrállomást, ahova a Hermès bedokkolhat. Az ambiciózus tervhez megnyerték az ESA-t, és végül azt is elérték, hogy Nyugat-Németország a költségek 30%-val beszálljon, valamint Olaszország is csatlakozzon. A Hermès egy külön fejezetet érdemelne, de itt nem ő a főszereplő, így röviden elég legyen annyi, hogy a francia (és európai) büszkeség tárgya arra hivatott, hogy az amerikai (majd mikor kiderül, hogy létezik, a szovjet) űrrepülőgép kihívója lehessen – kisebb méretekben.

A Mitterand-t szállító Concorde a VKK űrrepülőgép-programhoz használt kifutón...


Mitterand a Buran űrsikló előtt pózol a médiának

Chrétien útja nem csak a tervezett űrséta miatt különleges – ő az első Interkozmosz-űrhajós, aki kétszer is feljut a világűrbe, továbbá a küldetést egy hónaposra tervezik, vagyis a harmadik legtöbbet világűrben töltött időtartam-rekord is immár a kék-fehér-piros zászló mellé kerülne. Az Aragatz-küldetésnek nevezett út így immár nem "csak" egy űrhajó-csere, de sokkal több annál – huzamosabb ideig tartózkodna 6 űrhajós egy szovjet űrállomás fedélzetén. A politika persze megkérte az árát mindennek – François Mitterrand francia miniszterelnököt ez évben választották meg második terminusára, és politikai okokból ott akart lenni az indításkor. Ami miatt a Szojuz TM-7 indítását négy nappal tolták el – ezt pedig Chrétien űrállomáson eltöltött idejéből csípték le. Menet közben oda és vissza ment a rongyrázás, ahol a francia és szovjet vezetők nemzetük nagyságát mutogathatták. Mitterrand egy Concorde szuperszonikus utasszállítóval érkezett meg Bajkonurba, ahol a szovjetek többek között az alig egy héttel korábban világűrt megjárt Buran űrrepülőgépet mutatták meg neki...


Volkov, Chrétien és Krikaljov, a Szojuz TM-7 induló-személyzete

Miután a protokoll végre lehetővé tette, a Szojuz TM-7 induló-személyzete is előkészült. A francia űrhajós parancsnoka Alekszandr Alekszandrovics Volkov, a fedélzeti mérnök pedig Szergej Konsztantyinovics Krikaljov, aki az első útjára készül – ők lesznek a következő tartós személyzet a Mir fedélzetén, a már az űrállomáson tartózkodó Poljakovval együtt. Az indítás 1988. november 26-án, probléma nélkül zajlott le, majd november 28-án sikeresen be is dokkoltak a Mirre. A szokásos protokoll-körök megtétele után (terített asztal fogadta a vendégeket) viszont rövid úton kiderült, hogy a szokottnál is nagyobb a zsúfoltság az űrállomáson. Nem csak a hat űrhajós, de a korábbi két Progressz teherhajó által hozott ellátmányt (amiből 580 kg a francia tudományos kísérletekhez volt szükséges, illetve a hat űrhajós számára egy hónapig elegendő élelmiszer és víz) és egyebeket az űrállomás belsejében kellett elhelyezni – hiába volt ott a Kvant modullal kibővült élettér és munkatér, egyszerűen szűkös lett a hely.


Krikaljov, Chrétien és Volkov a Mir fedélzetén, a képen sok érdekesség kivehető: Volkov törzse előtt egy Hermès űrrepülőgép-makett lebeg, a fejük felett Chrétien szintetizátora, mögöttük pedig a fehér csövek friss levegőt biztosítanak a Kvantban elhelyezett létfenntartó rendszer által

A tudományos feladatok között főleg orvosi és űrtechnológiai, anyagtechnikai kísérletek voltak a hangsúlyosak, ide tartoztak neurológiai, keringési rendszerrel, motorikus funkciókkal és látással kapcsolatos vizsgálatok. A program azonban az űrsétára volt elsődlegesen kihegyezve – ami eredetileg december 9-ére lett kitűzve, majd miután az indítást eltolták, átütemezték 12-ére. Chrétien viszont úgy vélte, hogy gyorsan alkalmazkodott a súlytalansághoz, így azt javasolta, hogy az eredeti időpontban hajtsák végre azt. Persze volt két további ok is, ami a korábbi időpont mellett szólt: a fényviszonyok 9-én voltak a legjobbak (a tervezett időpontokat figyelembe véve), illetve ha 9-én esetleg nem sikerülne a feladatokat maradéktalanul teljesíteni, akkor esetleg sor kerülhet egy második űrsétára is még. A jóváhagyást megkapva december 8-án a francia űrhajós Volkovval együtt előkészítette az Orlan-DMA űrruhákat a másnapi űrsétára.


Chrétien az űrsétája közben, sisakján Volkov elmosódott alakja vehető ki

December 9-én, miután beöltöztek, és a kizsilipelés megtörtént, Chrétien ment előre, majd rögtön a nyílás mellett kapaszkodókat rögzített, majd azokhoz a 15,5 kg-os Enchantillons panelt, amelynek a kábeleit azután rákötötte a Mir elektromos rendszerére. Ez a panel a a Hermès űrrepülőgép-program anyagtechnikai kísérleteihez tartozott, hogy később visszahozva a Földre megvizsgálhassák, hogy reagált a tartós űrbéli környezeti hatásoknak. Miután Volkov is csatlakozott hozzá, együttes erővel hozták ki a zsilipajtón a 240 kg-os ERA kinyitható tartószerkezetet, amelyet a jövőbeni ESA űrállomásnál használt megoldások tesztelésére szántak. Az ERA-t egy kapaszkodóhoz rögzítették, miközben az űrhajósok csizmái a korábban kihelyezett tartóplatformokhoz kapcsolódtak. Kisebb gondok adódtak a Mir belsejében elhelyezett kontroll-panelhez vezető kábelek körül, de ezt némi nehézség árán sikerült elhárítani, majd hátrébb húzódtak, hogy teret hagyjanak az 1 méter széles, 3,8 méter átmérőjű, hatszögletű tartókeret kinyitásának. Az űrállomás belsejében Krikaljov aktiválta a rendszert, de semmi sem történt. Chrétien kézi erővel óvatosan megrázta, de ez sem segített. Némi tanácstalanság után, a földi irányítással egyeztetve Volkov pár jól irányzott rúgást hajtott végre az ERA-n, amire az rögtön kinyílt. Későbbi elemzések szerint feltehetően nedvesség került a szerkezetbe az űrállomás belsejében, amely a világűrben megfagyott, és ez akadályozta meg abban, hogy tervszerűen kinyíljon. Miután a kísérlet befejeződött az ERA-t leválasztották és ellökték az űrállomástól. Az egészre eredetileg 4 órát szántak, de mikor visszatértek a zsilipkamrába, már 6 órát töltöttek odakint, ami új rekord volt – és noha az Orlan-DMA pont erre lett kitalálva, Chrétien megjegyezte, hogy a végén már nagyon izzadt az űrruhában, a sisakjának belső felületén pedig le is csapódott a nedvesség. Poljakov az űrséta után mindkét űrhajóst megvizsgálta, és mindkettőjük megfelelő állapotban volt, vagyis az igen hosszú űrséta sem jelentett extra egészségügyi kockázatot.


Boldog csoportkép a Mir lakóiról 1988 végén

Némi pihenés után az elkövetkező napokban további technológiai és tudományos kísérletek következtek, először Chrétien a napelem-szárnyaknál használni szándékozott összehajtható csuklókat, majd pedig a Physalie kísérletet hajtotta végre: érzékelőket rögzített a végtagjaira, testére és nyakára, felállított két kamerát, amelyek a mozgását rögzítik, és különféle mozgásokat hajtott végre, hogy pontosabb biomechanikai adatokat kapjanak az emberi test mozgásáról a súlytalanságban. Miután két óra felkészülés után megkezdte a kísérletet, hamar kiderült, hogy a Földön, gravitáció mellett gyerekjátéknak tűnő feladatot a világűrben igencsak nehéz kivitelezni. December közepén pedig Örményország területét fotózták le, amelyet erős földrengések ráztak meg nemrég, rengeteg áldozatot követelve.


Chrétien, Tyitov és Manarov a visszatérésük után

Közben Musa Manarov és Vlagyimir Tyitov nekiállt összekészülni a visszatérésre, az elmúlt hónapokban már extra testedzést írtak elő számukra, amik Poljakov vizsgálatai szerint megfelelő fizikai állapotba hozták őket a leszálláshoz. December 21-én Manarov, Tyitov és Chrétien elköszönt az immár Mir-4 személytettől (Volkov, Krikaljov és Poljakov), majd lekapcsolódtak és visszaindultak a Földre. A Szojuz TM-5 tapasztalatai alapján egy új fékező-rutint használtak, és az orbitális modult csak a fékező manőver után választották le. Csakhogy az első fékező manővernél a számítógép lekapcsolt, miután végigfutottak rajta, kiderült, hogy az új program-rutinban volt a hiba, és két fordulattal később újra próbálkoztak, amely tökéletesen végrehajtódott. A kapszula földet érése után Tyitov és Manarov segítséggel kimászott belőle, és noha a téli sztyeppe fagyos levegője némi sokkot okozott, az állapotuk több, mint kielégítő volt. Miután éppen egy fertőző betegség miatt karantén alatt állt a Kozmonauta Hotel Bajkonurban, az űrhajósok egyből Kalinyingrádba repültek. Tyitovék olyan jól voltak, hogy némi lábizom-leépülést leszámítva semmi rendkívülit nem találtak az orvosok náluk, néhány nappal a visszatérésük után már a szabad levegőn sétáltak, nagyságrendekkel jobb fizikális állapotban, mint Romanyenko egy évvel korábban – noha nála is többet, 366 napot voltak a világűrben. A szovjet orvosok véleménye szerint nagyon sokat számított az, hogy Tyitov és Manorov motiváltak és lelkesek maradtak végig, míg Romanyenko anno már sokkal rosszabb lelki állapotban húzta ki az utolsó hónapokat. Chrétient pedig szintén nem viselte meg komolyan a 24 napos űrutazás, ő hamarosan haza is repülhetett.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

Hirdetés

Copyright © 2000-2020 PROHARDVER Informatikai Kft.