Azóta történt
Itt persze a történet nem állt meg, készültek azóta is elég kellemes játékok az alapkoncepciót több-kevesebb mértékben átvéve.
A Klei Entertainment Don't Starve című játéka az egyik legjobb példa, bár ott a játékmenetben sokkal nagyobb szerepet kap a vadonban való túlélés, mint maga a harc. Ez ráadásul teljesen valós idejű és nem megállítható, ami miatt számomra elég múló volt a varázsa.
A Rogue Legacy, Risk of Rain és 99 Levels to Hell mind 2D-s, valós idejű oldalra scrollozó akció/platform játékok voltak, ami viszont kevés kivételtől eltekintve (pl. a szintén Klei Entertainment féle Mark of the Ninja) nem az én műfajom, őszintén szólva nem is játszottam velük.
Egy érdekes darab a tavaly megjelent kínálatban a PS3-ra fejlesztett Guided Fate Paradox. Ez a Pokémon Mystery Dungeon-höz hasonlóan Japán piacra készült, és ez minden porcikáján meglátszik. Az alapvető recept megvan, és bár az irányítás olykor - videók alapján - kissé túlkomplikáltnak tűnt, nem ez volt, ami eltántorított a játéktól, hanem az audiovizuális élmények. Óriási szemű klisé anime karakterek mondják el a játék történetét banális stílusban, idegesítő hangnemben előadott voice acting kíséretében.
Alapvetően nem vagyok elutasító a stílussal, de ez már az a véglet, ahol az embernek eszébe jut, hogy talán a My Little Pony szereplőivel kevésbé lenne nyálas és erőltetett a történet. Természetesen ezen okokból pénzt sem adtam érte.
Egyetlen említésre méltó alkotás jut még eszembe az elmúlt években, ami hasonló játékélményt tud adni, de ő nem a Rogue, hanem kvázi a saját hagyományait viszi tovább, ez pedig az XCOM: Enemy Unknown. Gyerekkorom nagy kedvencének feltámasztásával újra beköszöntöttek az életembe az álmatlan éjszakák és a "csak még egy kör!" szófordulat.
Itt is pontosan ugyanazok az elemek teszik igazán naggyá és izgalmassá a játékmenetet:
- a csaták taktikussága (bár itt sokkal nagyobb a hangsúly rajta, mint a Rogue-ban)
- véletlenszerűen generált küldetések
- katonáink halandósága és annak végleges, elég szigorú következményei
A Firaxis ugyan lehetőséget ad új belépőknek Easy fokozaton kezdeni, de azon a régi UFO: EU rajongói tábora maximum mosolyogni tud, mielőtt elkezdi classic nehézségi szinten, ironman módban. Az elődhöz hasonlóan itt is maradtak érdekes hibák (pl. a semmiből a csapatom közepén megjelenő Cyberdisk, ami majdnem egy monitorba került) és egyenetlenségek a játékegyensúlyban, de összességében mégis hű maradt az eredetihez.
A nemrég megjelent folytatás ezek közül sokat javít, viszont iPadre - amin elsősorban játszom - ugyanannyiba kerül, mint az eredeti, annak ellenére, hogy csak egy kiegészítő. Ehhez pedig létezik egy The Long War című mod PC-re, ami talán a legjobban megközelíti az eredetit. Jóval több játékmechanikai elemet, komolyabb taktikai lehetőséget és olykor embertelen nehézségi szintet nyújt egy tényleg nagyon hosszú kampány során. A hosszú alatt itt 30-40 órát értek, nem véletlenül építettek bele egy "Not so long war" elnevezésű opciót új játékok indításához.
A cikk írása közben akadtam rá egy nagyon érdekes kezdeményezésre, a 7DRL Challenge-re. Ennek a lényege, hogy a jelentkezőknek 7 nap alatt kellett megírni és benyújtani egy komplett roguelike játékot, amit utána zsűriznek, és nyíltan elérhetővé tesznek. Ha a projekt érdemes erre, akkor ezután is lehet folytatni a fejlesztést, de az értékelés a 168 óra alatt megírt munka alapján történik. Ezek a játékok inkább a rajongói kemény magnak szólnak, többnyire még mindig ASCII karakterkere épülő grafikával, viszont olykor nagyon érdekes részletmegoldásokkal.
És hogy mi várható a jövőben? Direkt roguelike nem igazán, inkább az ún. roguelike-like játékok terjedése várható, amik kisebb-nagyobb mértékben vesznek át elemeket a klasszikustól, más műfajokkal keverve őket.
Van pár ígéretes projekt a láthatáron, én egyelőre kettőn tartom rajta a szemem. Az első a Routine című, ami valójában sokkal kevésbé roguelike, mint túlélő horror, viszont a környezet ebben is random generált és végleges a halál. A grafika pedig a '80-as évekbeli sci-fi hangulatot idézi, mint amilyen az eredeti Alien is volt, ami anakronisztikussága miatt a mai napig az egyik nagy kedvencem. Nem olyan menő, mint a steampunk, de majdnem.
A másik a szintén Kickstarteren kezdő, majd idén február elején Steam Early Access fázisba érő The Darkest Dungeon, ami egy Dungeon Crawler/Roguelike hibrid egy erősen Lovecraft utánérzésű világban, ahol a Cthulhu mítoszhoz kapcsolódó játékokra jellemzően nem csak hőseink fizikai, de szellemi egészsége is komoly próbákat kell, hogy kiálljon. Erről mindenképp tervezek bővebben írni majd, ha már megfelelő tapasztalatot szereztem benne, egyelőre 7-8 óra után nagyon ígéretesnek tűnik.
Az azért látszik, hogy a roguelike meg fog maradni rétegműfajnak, amivel nincs is nagy baj. Teljesen megértem, ha valakinek frusztrációt okoz, hogy a több órája dédelgetett karaktere egyszer csak elhalálozik, és az is igaz, hogy nem csak ezzel lehet feszültséget és nehézségi szintet emelni. Ott van jó példának a Dark Souls, ami elől sikítva menekültem, annyira kilátástalan és demoralizáló volt annak ellenére, hogy a karaktered nem halt meg véglegesen, ha elfogyott az élete.
Szerencsére a közösségi finanszírozás új utat mutatott a rétegjátékok fejlesztőinek, akik nagy kiadók pénzére hagyatkozva sosem tudták volna összehozni a játékaikat. Bár sosem kapnak majd akkora figyelmet, mint a marketing-gőzhengerrel támogatott mega-projektek, de mégis emberek ezrei szórakoznak majd velük, akár még évek múlva is.
