Némi zajt hallottam magam mögött a keskeny Magdolna utcában. Tudtam, hogy egyedül vagyok, de abban is biztos voltam, hogy van itt még valaki. Nem is törődtem vele tovább. Mindjárt öt óra, sietnem kell a hivatalba, hogy elintézzem a rokkantnyugdíjam papírjait.
Végre ideértem, de mi a … ?Ez zárva van. Ott álltam egy kopott bemelegítőben a hivatal üveges ablaka előtt, és végignézve a tükörként funkcionáló ablakon, egy kiégett 40-es, borostás, őszes feketés hajú embert látok, aki nélkülöz.
Ezután elindultam a pályaudvar felé.
- Hoppá! Itt egy presszó, de meginnék egy jó fröccsöt.
Mennyi is van nálam? 20…40…50 - á, ebből még vizet sem kapok, meg amúgy is kell másra. A pályaudvarra érve már szinte megcsap a csoportosan kéregető lidércek szaga, az egyik oda is jön, megkérdezi elcsukló hangon:
- Drága uram! Nem lenne egy pár forintja?
- Nincs! - kiáltottam rá, mintha én milliomos lennék! Mit hisznek ezek? Más csak úgy rajzolja a pénzt? Egyszerűen felháborító!
- Ne sajnáld már…Adj neki! - Jött egy hang, majd körbenéztem, de sehol senki.
- Megint te vagy? - kérdeztem.
- Igen én! Azaz te.
- Te? Én? Mi? Mit akarsz már megint?
- Add már neki oda. Mi az a pár forint neked?
- CSITT! Nem!!! Az kell másra!
- Mégis mire?
- Ő, hát tudod arra az izéé… Mi közöd van hozzá? Azt hittem, a gyógyszer végleg kitörölt téged, szállj le rólam! Hagyj békén!
- Zsugori vagy!
- NEMIGAZ! Tűnj el azonnal!

Nekem a hagymás, baconös, sajtos, virslis, kecsapos a favorit!

A szellő útja

A szellő, mint merengő tekintet végig simul,
De nem, mint élet a gyászba borul,
Halál nem vég, mint becstelen érzelem,
Mégis erősebb, mint bármely értelem.

Kerestetik, de csak oson, halkan és nesztelen,
Mint vágyak ölében elringva meztelen,
Láthatatlan, olykor kegyetlen hatalom,
Mi nem csak akkor jő, ha én akarom!

(Természetesen saját!)

A vágy, mint ösztön

A tekinteted, mint perzselő nap, vakított,
Szinte éreztem, hogy te leszel a vágy,
A pillanat, mint ősi ösztön tanított,
Hisz érintésed puha, érzéki és lágy.

Szerelmem őszinte volt feléd,s igaz!
Mit te éreztél, az keserű semmiség,
Irántam táplált érzelmed, nem vigasz,
Így vár engem, a pusztító messziség.

Néha, a remény sugarát vélem felfedezni,
Azt, mi elvakított engem,
Bízom, hogy azt az utat kell megkeresni,
Mi szólításra, cikázzon, s csengjen!

(Természetesen saját!)

Nagyon kellemes tavaszi délután volt. A nap már nyugvóban, a szél is csak pont annyira fújt amennyire a fák lombja engedte. 2004-2005 táján járunk, egy kis csendes utca csendes közepén. Akkor még nem bolondította el a fiatalokat a f@cebook és a sok hasonló "csodás" vívmány. Kint játszott egy gyermek sereg az utcán. Fociztak, az árokparton ülve zsíroztak és közben tökmagot rágtak, de hát ezt is meglehet unni.

Így hát más elfoglaltságot kellet keresni és nem volt nehéz kitalálni mire készülnek a környék banditái. A szomszédban lakott egy asszony, aki mondjuk úgy nem vetette meg a jó szeszt... Elég sokat és elég gyakran kóstolgatta a nem éppen drága borokat és likőröket.

Felmerült az ötlet, amit ugyebár mindenki ismer és szerintem már mindenki ki is próbálta:
Becsengetek -> Elszaladok -módszer.
Ezen a napon is ez volt a terv és minden adott volt egy jó mókához. Az asszony ( nevezzük : Margitnak ) pirospozsgás arccal már túl volt pár felesen és lefeküdt aludni. Itt az idő gondolták, becsengetünk és elbújunk, elszaladunk. A bátrabbik fiú oda osont a zöld kerítésen lévő már már leszakadt csengőhöz és hosszan megnyomta majd elbújt. 1 perc - 2 perc, nem történik semmi. Ismét oda ment és már kicsit mondhatni agresszívabban megnyomva a csengőt az beragadt és folyamatosan rikácsolt azon a rekedtes hangján, fülsüketítő zajjal, délután 5-kor. A gyermek sereg között néma csönd lett, nem erre számítottak, de kíváncsian várták mi fog ebből kisülni.

Az út

Az út, mely lépteim vágyva,
Előttem elterülve reméli,
Hogy utam végén kerülve az ágyba,
Álmomban, lépteim számát leméri.

Az út, mely mögöttem már taposva,
Esküdni merne, hogy visszatérek,
Hisz testét én nyomtam laposra,
Reményében annak mit remélek.

Az út, mely vezet téged
És irányt adva számodra,
Olykor hosszúsága éget,
Hisz vágyad útja ő mely alapoz álmodra.

(Természetesen saját!)

Frissen regisztrált felhasználóként üdvözlök, mindenkit!

Többnyire saját forrású irományokat, történeteket és verseket fogok közvetíteni felétek, remélem sokatok örömére. Nem tudom, hogy az oldal olvasó tábora fogékony-e a hasonló bejegyzésekre, de remélem tetszeni fog nektek.
Elsőként legutolsó versemet teszem közzé:

Belélegezzük az éjszakát

A régi hintaágyról már lekopott a festék,
Ugyanúgy koptak el, a nyári ivós esték,
Már a bogrács is berozsdállt, de már régen,
A fakanál virágkaró lett. Ott! A kert végben.

Az égbolt kék szeme becsukódott. Sötét van.
Egy dermesztő alak bámul, egy távoli ablakban.
Nem alak az! Csak egy ott felejtett kabát,
Mibe bele gyömöszöltek, egy öltöztetős babát.