A skót juhászom (Linda) után, aki 2008-ban, 15 évesen pusztult el, azt gondoltam, valószínűleg csak akkor lesz újra kutyám, ha majd a születendő gyerekek mellé időszerűvé válik egy háziállat. Ha akkor valaki azt mondja, hogy 2-3 év és nem egy, hanem három fog körülöttem (többnyire inkább rajtam) ugrálni, simán kiröhögöm.

Aztán kicsivel több mint egy év múlva az akkori sógorjelölt egy délután megjelent egy kis barna micsodával a karjában és minden megváltozott. Nem csak engem, hanem mindenkit fél perc alatt a mancsa köré csavart a tüneményes, gyurmatestű kis vakarcs. Jópár kutyafajtával megismerkedtem az évek során, de lenyűgöző volt, hogy mennyire okos, tulajdonképpen elég volt neki mindent egyszer vagy kétszer elmondani, megmutatni, nagyon gyorsan tanult. Persze közben hihetetlenül kajla is volt, rendesen próbára tette a rekeszizmainkat. Nem emlékszem már, hogyan jött a név, de végül Dömötör lett, vagy ahogy a barátai hívják: Dömi.

Döm-dö-döm érkezése után, 6 hetesen

Öröm volt az ürömben, hogy éppen előtte lettem munkanélküli, így rengeteg időt tudtam Dömével tölteni. Bármelyik magyar vizsláról szóló könyvet csapjuk is fel, hamar kiderül, hogy ennek a fajtának különösen nagy szüksége van az ember, a gazda közelségére. Persze minden négylábú szeret a gazdájával lenni, de kis túlzással azt mondhatnám, hogy a vizslának semmi se számít, ha ez a feltétel teljesül. Amennyire izgága kutyus, felfoghatatlan mozgásigénnyel, akár órákat is képes egy helyben megmaradni, egy a fontos csupán, valamelyik testrészével érinthesse élete értelmét. Tele van a YouTube olyan videókkal, ahol megpróbálják bemutatni a vizslatulajdonosok, hogy mennyit mozog ez a fajta, de igazából sokkal megterhelőbb a folyamatos igénye az együttlétre. Mármint megterhelő annak, aki ezt nem szereti, vagy nem erre vágyva tart kutyát otthon.

Szerencsére nálunk ebből nem volt probléma, az egész nyarat munkakereséssel és vizslázással töltöttem. Igazán könnyű dolgom volt a neveléssel, annyira érzékeny még a hanglejtésre is a fajta, hogy bőven elég ha nincs kedvesség a hangomban, már tudja, hogy valami nem stimmel. Hatalmasakat túráztunk, miközben a tágabb értelemben vett családot szépen lassan kiette a vagyonából. Itt jegyezném meg, hogy bár szófogadó kutyus és a családban mindenkire hallgat, a legtöbb fajtához hasonlóan ő is kiválaszt egy falkavezért, akinek a szava mindenki másé felett van.

Mindössze másfél évesen már komoly férfiember

Hamar eljött az ősz, nekem muszáj volt alkalmi munkákat elvállalnom, így aztán egyre több feladat hárult a többiekre Dömötör-t illetően. Valóban kiemelkedő mozgásigénnyel rendelkeznek, így aztán szó szerint beosztást kellett csinálni, hogy mikor ki viszi el sétálni, futni. Na nem mintha olyan egyszerű lenne őket kifárasztani, például történt egyszer, hogy a már említett sógorjelölt elvitte magával egy egész napos teljesítménytúrára, hegyek, dombok, erőltetett menet, miközben a tutyu persze rohangál fel s alá, többszörös távot megtéve. Tenyeremet dörzsölve vártam az estét, végre igazán ki lesz purcanva a kis dög. Meg is érkeztek, de ahogy kiörvendezte magát, első dolga volt, hogy megkeresse kedvenc játékát, azt a kötéldarabot, amit nagyon szeret kitépni a kezemből...

Az alkalmi munka aztán majdnem állandóvá vált és egyre nehezebben tudtuk megoldani a szükséges dolgokat Dömikével kapcsolatban. Így merült fel az ötlet, hogy kellene mellé egy másik vizsla, akivel jól lefárasztanák egymást. Még csak tervezgettük a dolgot, próbáltuk felmérni a terv sikerességét, amikor kaptam egy hívást, miszerint egy közeli faluban van egy vizslakölyök, akit nem tudnak a gazdái megtartani, ezért ha nem talál gazdára, elaltatják. Éppen egy hosszú út után döcögtem hazafelé, de úgy döntöttem nem totojázok, azon nyomban elmegyek érte. Mint kiderült, egy kislányról volt szó, aki már majdnem 4 hónapos volt, tehát méretben közel háromszor akkora mint Döme volt érkezésekor. Az első pillanattól fogva feltűnt, hogy bár kajla ő is, sokkal finomabb, lányosabb, mint a fiú volt. Gyönyörűséges, értelmes tekintettel ült le a lábamhoz és nézett rám várakozva, hogy akkor most mi is fog történni.

Mini, a királylány

Miniről tudni kell, hogy utolsónak született és sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán életben marad-e. Az orvos szerint gyenge az idegrendszere, ebből fakadóan rendkívül félénk, óvatos és néha meglehetősen nehezen viseli az autózást. De talán pont a félénksége miatt ennyire tündér, hihetetlenül szelíd, finom kutyus. Szépséges kislány volt, Dudu pedig jó kiállású fiatalember, nem túlzok, ha azt mondom: szerelem volt első látásra. De tényleg, nem győztem rájuk szólni, ugyanis szó szerint egyfolytában smároltak (leszámítva a bunyózást és a rohangálást).

Nagyon érdekes volt őket együtt látni, hiába csak egy év a korkülönbség, egy percig sem volt kérdés, hogy ki a vezér. De a kemény férfi sem élt vissza a helyzettel, számomra addig elképzelhetetlen dolgokat produkált, például rendszeresen hagyta magát a bunyóra tanítás közben, hogy Mininek is legyen sikerélménye. Természetesen a kötélhúzásba is hamar beavatta, de ott is ügyelt arra, hogy néha Manó is el tudja húzni őt, ami nagyon vicces látványt nyújtott, hiszen Dömi akkor már csupa izom macsó volt. Az is érdekes volt számomra, hogy bár rengeteg mindenben szinte rémisztően hasonlóak, bizonyos gesztusok, mozdulatok, reakciók egyenesen kísértetiesen, mindkettőjük külön egyéniség, összetéveszthetetlen jellemzőkkel.

A terv egyébként sikeres volt, ketten együtt egész nap meg sem álltak, sokszor még napközben is aludni kellett egyet, annyira fárasztó volt a közös program.

Néha azért akadtak összezörrenések...

... de semmi komoly.

Mivel negatívum nem igazán történt (mindössze egy papucs tűnt el, de a tettes a mai napig nem került elő), nem is volt kérdés, hogy mi lesz a válaszunk, amikor megkerestek minket egy utcára került vizslalányt illetően. Így aztán idén tavasszal még egy nunissal bővült a négylábú alakulat, mondanom sem kell, az ő beilleszkedésével sem volt semmi gond. Némi féltékenység azért néha előfordul, szegény Dömi sokszor nem tudja, hogyan bírjon el két akaratos nőszeméllyel, de ezek csak játékos összemordulások. A névválasztásért nem minket terhel a felelősség, megpróbáltuk átszoktatni másik névre, de nagyon nem akarta.

Sejla, a rosszcsont

Igencsak nehéz dolgom lenne, ha össze kéne szednem azt a rengeteg élményt és örömöt, amit ők okoztak, nem csak nekem, hanem mindenkinek akivel kapcsolatba kerültek. Bár nem eszünk egymás szájából és hasonló őrültségek, de a normális mértékig abszolút családtagként kezeljük őket, őszintén szólva már nem is emlékszem milyen volt nélkülük az élet. Amikor a személyes bejegyzés írására kattintottam, akkor csak pár képet akartam beszúrni, hát ez lett belőle, rengeteg a mesélnivaló...

Néhány fotó a végére:

Ekkora volt már Döme, amikor Mini megérkezett

Szegény Dömi már a második kölköt tanítja az önvédelemre

Nem csak Mini, hanem az összes vizsla tudja, hogy mindenhol jó, de a legjobb...

Nagyon meleg volt a nyár idén...