Akiről szó van, bizonyára tudni fogja, hogy róla van szó.
Úgy vagyunk, mint a rátarti kutya, meg a rátarti macska. Kerülgetjük egymást, borzoljuk a szőrünket, pedig igazából nem is haragszunk egymásra. Ha félretennénk egyedi látásmódunkat, szerintem akár barátok is lehetnénk, még ha csak a cybertér kusza világában is.
Volt rá példa, hogy kiállt mellettem egy HÁZIGAZDA ellenében, és én ezt soha nem felejtem el neki.

Neki szól az alábbi kis történet. Parányi elégtétel azért, mert (talán) úgy véli, hogy leszólóan szoktam nyilatkozni a nőkről, és ez ebből az írásomból is sugárzik.

- o -

Volt egy kollégám. Ő villanyszerelő volt, én meg sofőr, de egy kenyeret ettünk, azonos volt a gazda. Megosztottuk egymással örömünket, bánatunkat.

Egy reggel szomorúan jött be melózni, én meg bizony nem szeretem, ha valaki szomorú. Kérdésemre hamar jött a válasz: anyukája kórházban van.
Esetemben nem nevezném sablonosnak a vigasztaló szavakat, hiszen szívem minden melegét beleadom. Talán sikerült egy kis terhet levennem a lelkéről.

Teltek a napok, anyukája gyógyult szépen.

Közben azt is megtudtam, hogy nem volt váratlan a kórházi ápolás. Beutalták. Volt idő rá, hogy bumfordi kollégámat kioktassa anyukája az egyedüllét teendőire. A takarítás egy dolog, de főzni is kell, ha nem hideg kaján akar élni az ember.
Kollégám jegyzetelte szépen a főzés rejtelmeit, és mikor anyukája befeküdt a kórházba, egyedül maradván aprított, pucolt, hámozott, pirított, meg minden ilyen.

Egy reggel savanyú képpel a következőket mondta, nem szó szerint:
- Te, Józsi, pocsék lett a lecsó. Pedig nem égettem le a hagymát, nem égettem le a paprikát, nem égettem le a rántást...

- o -

Kedves Te, kedves lányok, kedves nők, kedves asszonyok!
Értsétek már meg végre, hogy mi, nagy mellényű hímek, szeretünk titeket. Nélkületek üres lenne az életünk, és ha élcelődünk is a rovásotokra, az is csak azért van, mert itt vagytok bennünk, a szívünkben. Ha nem így tennénk, az azt jelentené, hogy semmit sem jelentetek számunkra.