A szakácsok, főzni tudók el se olvassák ezt az ocsmány förmedvényt. Ártalmas lehet mentális egészségükre, és gátlástalan káromkodást válthat ki belőlük. Megjegyzem anyám nem tehet semmiről.

Nos, ott kezdem, hogy nem szeretek rántást csinálni, méghozzá két okból. Egyrészt macerás, másrészt újabb edény, meg fakanál, amit el kéne mosogatni.

Egyedül élek, valakinek pedig főznie kell. Az évek során megszoktam, hogy már én is vagyok valaki.
Megjegyzem tudok főzni, és rittyentettem már olyan halászlét, pörköltöt, gulyást, stb, hogy az egész pereputty megnyalta utána a tíz ujjamat.

Szóval a pénteki bevásárlásnál eldöntöttem, hogy karfiolleves lesz a mai, meg a holnapi vacsora, amely nálam a főétkezés ideje.
Karfiol egységárban, szupi. Kinéztem egy szép fehéret, gyere a kosárba. Két szemrevaló sárgarépa is követte. Hogy mit vettem még, azt takarja jótékony homály.

És eljöve az igazság, és a lustaság pillanata...
Rántás? Na ne már.

Zsír a fazékba, hadd olvadjon. Te vagy az alap, légy büszke rá.
Ja, hogy sercegsz már? Tessék, parancsolj, vékony karikára vágott répát kapsz, meg apróra kockázott zellert, dolgozz meg vele.
Igen, zellert. Ez volt itthon, és mivel magamnak csinálom a kaját, elfogadom a lesújtó véleményeket, de én csinálom a kaját, én is eszem meg. Márpedig megeszem, efelől nincs kétségem.
Kavargatom, kavargatom. Ahamm, így képzeltem el, jól néz ki. Az illata is jó. Ideje továbblépni.
Két kanálnyi liszt, parancsolj.
Kavargatom, kavargatom. De hova lett a zsír? Hogyaza... Felszívta a liszt. Sebaj, van még zsír, fakanállal beletúrok, és a fazékba csapom. Ohó, jó lesz ez, színesedik a liszt, a zöldségek sem tiltakoznak.
Lehúzom a fazekat a lángról, és ízlésemnek megfelelő pirospaprikát borítok a kutyulékra. Elkeverem, aztán vissza a lángra. Vizet rá, újabb keverés, immáron megsózva az elegyet.
Na, mehet bele a karfiol, meg az egész vöröshagyma, meg a darabolt fokhagyma.

Rotyog a kaja, és úgy döntök, hogy az anyámtól kapott macskapöcsű paprikából kettőt belemorzsolok. Ez idáig rendben is lenne, csak közben megdörgöltem a szemem, mert viszketett. Kár volt.

Végső akcióként két szál karikára vágott Regnum debrecenit tunkoltam a kajába, és végső döntésemig, mely szerint kész a kaja, hagytam ősszefőlni a vacsorámat. Fedő le, ez nálam az utolsó fázis.

Már hűl. Belekóstoltam, egy kicsit erős. Több, mint pikánsan csípős, de én eszem meg, reklamációnak helye nincs. Annál jobban szeretem magam, hogy szidalmak hagyják el a számat.