Lusta voltam főzni, így kibontottam egy sólet konzervet. Lábosba kotortam, szokásomhoz híven kevés vizet engedtem a konzervdobozba, meglötyböltem, és irány vele a lábos, egy csepp se vesszen kárba.
Khm...
Vagy a lábos túl nagy, vagy a sólet kevés.
Mindegy alágyújtottam, hadd melegedjen.
Egy gondolat bánt engemet...
Mi lenne, ha...
A gondolatot tett követte.
Bőségesen felengedtem vízzel a kaját, amúgy is sós.
Három apró macskapöcsű paprikát morzsoltam a melegedő sóletbe. Ez még nem minden, pucoltam egy öklömnyi krumplit, apró kockákra vágtam.
Felforrt, nagyon jó. Krumplit bele, de hamar!
Most kinek dirigálok? Ja, hogy magamnak? Engedelmeskedem, már kotrom is bele a krumplit.
Nem kell ebbe még valami?
Mi van itthon? Fodros nagykocka.
Miért ne? Még vizet! Na, így már cirka jó lesz. Tészta marékra, bele. Na, még egy kicsit...
Kész.
Még hűl, de megkóstoltam. Szakácsművészetem egyik remekének tartom. Ragyogóan harmonizálnak az összetevők, és eltűnt az extra sós íz.
Sok lett, legalább holnapra is marad.
