Peregtek a könnyei, ő sem tudta miért. Ült a tó partján, és itatta az egereket.
Több, mint hetven év súlya nyomta a vállát, semmi nem volt már kötelező. Nem kellett korán kelnie, hogy munkába rohanjon, senkinek nem tartozott számadással.
Eleinte jó volt ez az egész, és jó volt emlékezni arra, ahogy munkahelyén búcsúztatták. Aztán az idő összeállította a részleteket.
- Izéke bácsi, majd azért gyere vissza, ha ráérsz, most pedig egyél sütit, igyál üdítőt. Neked vettük, és ha megengeded, mi is eszünk, iszunk, hiszen mi dobtuk össze rá a lóvét, mint ahogy arra a camping bringára is, amelyre vágytál. Mondom ezt zsebrevágott kézel, hiszen nem érsz te annyit, hogy tisztességgel beszéljek hozzád.
Egyél, Izéke bácsi, igyál, Izéke bácsi, aztán ülj föl a bringádra, és menj a fenébe!
Akadt egy melós, aki egy nap két szót se szólt, most viszont felülmúlta önmagát.
- Izéke bácsi, én szeretlek. Én is adtam lóvét, hogy meglegyen a camping bicajod, nem úgy, mint az, aki épp most koptatta a száját, tiszteletet nem ismerve zsebre vágott kézzel. Ő csak szavakat adott, pénzt egy fityinget sem, neki csak egy szám, egy adat maradsz. A mi pénzünkből jóindulatúskodik, holott szíjat hasított a hátadból, ha tehette. Menj, Izéke bácsi, vissza se nézz, pihend ki életed fáradalmaid. Most pedig hadd öleljelek meg...
A szűkszavú melóst kirúgták.
Izéke bácsi élvezte a szabadságot, aztán egyre inkább bántotta a magány. Felesége rég meghalt, két fia saját életét élte. Nem igazán látogatták, megvolt saját életük.
Vegetált a lakásában, és egyre betegebb lett. Magához fogadott volna valakit, aki törődik vele, ám döntését fiai megfellebbezték. Nem hiányzott nekik senki, aki az öröklésnél gondot okozhat.
Izéke bácsi céltalanul ődöngött, és örült egy jó szónak, egy köszönésnek is. Meg is kapta valakitől, és ráragadt az illetőre. Leste hazajöttét, és úgy intézte, hogy útjába kerüljön. Nem csalódott. Volt kivel dumcsiznia, és ha nem is órákat, de huzamos időt tölthetett el múltja kibeszélésével.
Egy nap nem jött az a valaki. Szabin volt, és ezt Izéke bácsi nem tudta. Azt hitte, hogy utolsó kapaszkodóját is elveszítette.
Ült a tó partján, sírt. Nem bánta, hogy ki látja, egész élete bele volt zsúfolva minden könnycseppjébe.
Lágyan eldőlt, elment felesége után.
In memoriam Izéke bácsi.
