Ma leszólított egy kódis. A szokásos hablaty, nincs kaja, udvarlás bőszen.
Belemarkoltam a zsebemben lévő apróba, és a kezébe nyomtam vagyonkám elenyésző töredékét.
Anno filléreket jelentett az apró, ma már a kétszázas is az. Volt a markomban kétszázas is, tudom. Összességében valahol négyszáz és ezer Forint közötti összeget adóztam a szegénység oltárán. Tettem ezt tiszta szívvel, gondolván szerény vacsorát biztosítok egy szerencsétlen, lecsúszott embernek.
Ami következett, arra nem számítottam.
Ahogy megkapta a pénzt a fószer, már nem is léteztem számára. Köszönöm semmi, unottan bámulta az érméket. Selejtezett. Két darab ötforintost elhajított, a többit zsebre vágta, és elment.
Megdöbbenten álltam, és ha valaki kérdezett volna valamit, biztos nem tudok válaszolni. Öklömnyi csomó volt a torkomban. Nem tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem. Mintha fájtam volna tetőtől talpig, de nem fizikai fájdalommal.
Talán a lélek fájdalma volt.
Te aljas mocsok!
Isten adja, hogy légy az, aminek mutatod magad! Egy tarháló kódis, aki nem tudja, hogy lesz-e vacsorája. Jól sejted, azt kívánom, hogy ne legyen!