Augusztus 22-én volt az utolsó munkanapom. Lassan három hete, hogy dagonyázhatok. Pillanatnyilag légüres a tér körülöttem, hiszen munkában aktív életem lezárult, nyugdíjas pedig papír szerint nem vagyok. Majd akkor leszek, ha a postás meghozza a szürke borítékot, itt nyomtatottan kérem, itt tessék aláírni, meg itt is.
Pár miligramm tinta, elköszönés, fotelbe rogyás, boríték feltépése, határozat tudomásul vétele.
Nyugdíjas leszek augusztus 23-ával visszamenőleg.

Már nem harákolok, de ha elvétve mégis, nem sötétszürkét köpök. Már elnézést a gusztustalanságért, nem tudom másként megemlíteni.

Mikor beléptem a Taurilhoz, természetesen üzemorvosi vizsgálatra kellett mennem.
Csókolom, jó napot.

- Hol dolgozott idáig, és mit?
- Csiszolóanyag-gyártás irányító voltam egy Kft-nél.
- Aha! Aztán majd azt mondja, hogy itt kapta!
- Mit?

Nem volt válasz. Vérnyomás majdnem jó, nagy levegő, kifúj, ez is jó. Olvasni kéne a táblát. Nem megy, otthon van a szemüvegem.
- Menjen haza érte.
Mentem, aztán olvastam. Elértem azt, hogy rávezették a kartonomra: szemüveggel dolgozhat. Szerintem baromság, mármint az, hogy behozatta a dokinő a szemüvegem. Anélkül nem írhatták volna be a végeredményt?

Ja, hogy sötétszürke köpet.
Régen neoncsövek, hagyományos izzók világították meg a munkaterületet. Ott is látható volt, hogy nem túl tiszta a levegő.
Ma már tágas a csarnok, és higanygőz, vagy a csuda se tudja, miféle izzók szolgáltatják a szinte nappali megvilágítást. Tobzódás a fényben. Ha belenézünk a fénykévébe, egyértelművé válik, hogy tömény szmogban melóznak az emberek.

Anno hamarabb mehettek az emberek nyugdíjba a cégtől, hiszen vegyi üzem, meleg üzem. Mára fityisz.
Már nem érdekel. Lassan három hete tisztul a tüdőm.

Hull a ballaszt.
Egyre kevésbé érzem, hogy nyomás lenne rajtam.
Nincs felettem uralkodni vágyó kisgóré, akit leráztam jó párszor, a nagygórék is helyre rakták, mégis kóstolgatott.
Nincs buta elvárás, mely szerint nem elég, hogy tökéletes munkát adok ki a kezemből, csillogjon is a végtermék extra idő árán.
Nincs többé olyan, hogy állj le, menj oda, aztán azt is hagyd abba, csináld azt, végül térj vissza az eredeti melóhoz.

Hull a ballaszt.
Egyre könnyebben lélegzem. Nincs már nyomás rajtam, ezt is meg kell szokni. Bár még nem tudok nagyot szívni a szabad levegőből, közel vagyok ahhoz, hogy megtegyem.
Jöjjön már az a szürke boríték...

Vettem egy szivart.

Ha végre regisztrált nyugdíjas leszek, szopóka részébe beledugok egy félbetört gyufaszálat, agyarra kapom, és rápöfékelek.
Van hozzá eredeti, igazi cujkám, úgy 55 fokos, vagy tán több is. Még a tapintása is selymes, és amikor meggyújtottam az ujjamon, halványkék lánggal égett.
Szóval egy pofa pálinka, agyarra vett aromás szivar. Élni tudni kell, ugyebár. Hacsak egy fél órára is, de élni akarok.

Egész életem arra ment el, hogy mások igényeinek kellett megfelelnem. Ugye a szülők, meg a suli, aztán ott volt a bunkókkal telített katonaság, és természetesen a munkahelyek.

Vége, csókolom alássan, vége!
Ha valami muszáj lesz, akkor WC-re megyek. Más nem jöhet szóba.

- o -

Hónapokkal ezelőtt körbe udvarolt a közvetlen munkairányítóm.

- Józsi, ne menj nyugdíjba. Szükség van rád, egyébként is elunod magad.
- De, megyek. Szóval mit is akarsz mondani?
- Maradj. Vagy gyere vissza.
- Nem is tudom... Talán csökkentett munkaidőben?
- Egy hét meló, egy hét pihenő.
- Részemről megfelel.

Aztán cirka ugyanez a párbeszéd elhangzott a nagygórénő és köztem.

Lassan három hét telt el. Rájöttem, hogy nincs rám szükség. Egy hang, egy sor sincs, ami ez ellen szólna.
Sebaj. Nem én kapaszkodtam, hogy maradhassak.
Egyébként is, két évig egy vas béremelést sem kaptam. Ha tárgyalásra kerülne a sor, eleve vesztett ügy, hiszen beszámoltatnám a kiesett órabért.

Hull a ballaszt. Legördül a kő a szívemről.