Aki dohányos, az szerintem mind azt mondja, bár ne szoktattak volna rá. Mert ugye mások vittek rossz utakra engem, és ugye a megfelelni akarás, meg ugye én már nagynak akarok látszani...

Anno az én sulim WC-jében is vágni lehetett a füstöt. Ha jött egy tanár, az ügyeletes "őrszem" riadót fújt, és nyoma sem volt ciginek, gyufának, mindenki ártatlan arccal brunzolt, vagy kotlott a klotyón.
No, én nem cigiztem. A többiek csúnyán néztek rám, mert kihúzok a sorból. Úgy döntöttek, hogy márpedig én cigizni fogok.
Lefogtak, a számba nyomtak egy staubot, és meggyújtották. Muszáj volt szívnom, hogy meggyulladjon, az engem lefogó izompacsirták nem túl szelíd módszerrel meggyőztek róla, hogy márpedig nekem ez a szándékom.
Álltam báván, már nem fogott le senki, de lesték, hogy miként küzdök meg a cigivel. Eldobni nem mertem, talán bele is fojtottak volna az egyik kagylóba. Pöfékeltem. Magyarázták, hogy tüdőzzem le, aztán az oktatás felsőbb fokára léptek. Mikor szívtam egy nagyot, valaki rádobbantott a lábamra. Logikus, hogy nagy levegőt rántottam magamba fájdalmamban, így a cigifüst elárasztotta a tüdőmet.
Krehácsolás ezerrel. Valaki elszedte tőlem az alig szívott cigit, én meg görnyedten krákogtam, hogy megszabaduljak a mellkasomban uralkodó káosztól.
Másnap nagyfiúnak akartam látszani, és a klotyón már én kértem egy slukkot. Valaki adott egy cigit, én meg szippantottam belőle, és visszaadtam. Betöközted, ba**dmeg, ordított a tulaj, ami annyit jelentett, hogy benyálaztam.
Megúsztam, többé nem kellett cigiznem. Egészen a katonaságig, de ez már egy másik történet.

Gyermekeim kiskamasz korukba értek, így elérkezettnek láttam az idejét, elbeszélgettem velük. Elmondtam nekik álságos előnyeit, de gyakorlati kárait is a dohányzásnak. Azt is tudtukra adtam, hogy bízom bennük, és ha meglátom őket valahol cigizni, nem csapok balhét, nem vágom őket szájon.
A lányom nem dohányzik.
A fiam igen, ugyanúgy a katonaságnál szoktatták rá, ahogy engem. Pedig kapott tőlem leckét. Épp ezt akarom leírni, végre eljutottam idáig.

Melóba indulás. Anyucim ébresztett, aztán ment is dolgozni. Felkeltem, pisike, mosdás, fogmosás, reggeli. Forró kávé, ahhoz pedig kell egy cigi. A doboz ott volt az asztalon, nem azt vágtam zsebre, hanem másik volt a zsebemben. Ez nem dupla fogyasztást jelent, inkább kényelmi megoldásnak betudható.
No, egy nap a melóból hazatérvén elbizonytalanodtam. Reggel több volt a dobozban. Én emlékszem rosszul? Pár szál esetében kételkedni kezdtem. Már számolni sem tudok? Legyintettem egyet.
Na ja, csakhogy pár nap elteltével az is fura lett, hogy leültem a fotelbe, és nem állt a kezemre a cigis doboz.
Ahamm...
Megszámoltam a dobozban lévő cigit, és a dohányzóasztalon úgy igazítottam el a dobozt, hogy a terítő mintájához igazodjon.
Nyertem! Valamit visz a víz... Ja, nem, valaki szívja a cigimet.
Anyucim nem, a lányom sem, bennük biztos voltam. Akkor ki?

- Gyere csak, édes fiam, beszélgessünk. Nem haragszom rád, hogy cigizel, csak azt viselem nehezen, hogy sunyin csinálod.
- Én nem is...
- Ne kajoltass. Tudod, hogy engem nem könnyű átverni. Szóval?

Kiköhögte, hogy hát igen, reggelente rápippantott. Megtehette, korábban mentem melózni, mint ő suliba. Biztosítottam róla, hogy nem haragszom, és ha már felnőtt fiam van, akkor megtanítom cigizni.
Csillant a szeme.

Kilöktem két cigit a dobozból. Parancsolj, én is rágyújtok. Büszkén húzta ki a staubot, én pedig tüzet adtam neki, és persze én is rágyújtottam.
Néztem, ahogy átszellemülten pöfékel, aztán belegázoltam a tudományába.
- Ejnye, édes fiam, cigizni nem így kell. Szívsz egy nagyot, (így, mutattam neki,) aztán veszel egy nagy levegőt, hogy átjárja a tüdőd a füst. Kicsit bent is tarthatod, aztán egész más színe lesz a füstnek.
Próbálkozott a srác, még tetszett is neki. Eloltottuk a csikket, már kínáltam is a következő cigivel. Nem túl lelkesen, de elfogadta. Nem vagyok szemétláda, én is rágyújtottam egy újra vele együtt.
- Na, hogy is mondtam? Nagy szívás, nagy levegő...
Mutattam is neki, és bizony a francba kívántam az oktatást, mert már nekem is elegem volt az egészből. De ha már elkezdtem...
- Oltsd el a csikket, van még cigi. Parancsolj.
A harmadiknál már én is úgy voltam vele, hogy kidőlök, de nem adhattam fel. Néztem a fiam arcát, amelyen a kétségbeesés, és a makacsság tükröződött, miközben egyre sápadtabb lett.
Azt idáig elfelejtettem megemlíteni, hogy ezt a tortúrát anyucim is megszenvedte. Féltette pici fiacskáját, de előre jeleztem neki, hogy mire készülök, és a miértről, hogyanról is tájékoztattam. Egyetértett velem, de félt a végkimeneteltől.
És lőn. Fiam elrohant hányni, és az eset után (tudomásom szerint) nem gyújtott rá.
Katonáéknál rászoktatták...