Lassacskán átveszi az ősz az uralmat. A nyár megadóan búcsút int. Biztos lesz még egy fellángolása, villant még egyet az erejéből, ezt hívjuk vénasszonyok nyarának, vagy szebben mondva indián nyárnak.
Túl líraian kezdtem, sokkal prózaibb dologról akarok beszélni.
No, ahogy változik az évszak, rövidülnek a nappalok, más szögben kel, más szögben nyugszik a Nap. Ebben a lenyugvó időszakban éri el a fénye a cirka harminc centis faliórámat, amely a falra tükrözi a fénykorongot.
Néztem, ahogy lassan mászik az időleges látvány, aztán nem bírtam ki, nekiálltam árnyjátékozni.
Elsőre kakas sikerült háromágú taréjjal, ezen jót röhögtem. Naná, hogy hangosan.
Egyedül élek, de akkor is így tettem volna, ha nem.
Bólintott a kakaskám, aztán magasra nézve emelte a fejét, én meg kukorékoltam egy hangosat. Ezen már megint hangosan röhögtem, mert elképzeltem, hogy mennyire néznének bolondnak, ha kakas lennék, és nyugtában ébreszteném a Napot.
Ez jó, játszom még, nekem szabad.
A második figurám egy nyuszika lett. Kicsit ortopéd, de az én szüleményem. Semmi ötletem nem volt, hogy miként kéne makognom, így néma volt a lelkem, összes tevékenysége a rágicsálás volt.
Hopp, legyen kutyuli. Lett. Összehoztam egy kajla fülű kutyulit, aki éles hangon vakkantgat mindenre. Ezen már megint muszáj volt röhögni.
A fénykör egyik fele egyenes lett, és az általános homály lassan átterjedt rajta. Volt kutyuli, nincs kutyuli. Ezen már nem volt kedvem röhögni.
Igen, egyszer minden elmúlik.
Pár percig önfeledten játszottam, hiszen még tudok játszani, és élvezem a dolgot.
Te is képes vagy rá?
