Történt a múlt évszázadban, amikor még az öt fillér is érvényes fizetőeszköz volt.
Vignettára volt szükségem, de csak egy darabra. Mikor sorra kerültem, köszönés után illedelmesen kértem a pultnál, az eladónő csodálkozva kérdezte:
- Csak egyet kérsz?
Válaszom után megírta a blokkot, mehettem a pénztárhoz.
Irány a kassza. A néni csodálkozva nézte a blokkot, és odakiáltott a pulthoz:
- Ez tényleg csak három filléres blokk?
A hangos válasz után beállította a gépet, bedugta a blokkot a nyílásba, és megtekerte a fogantyút. Elvette az öt fillért, amit akkor már szégyenlősen nyújtottam neki. Turkált a pénztárolóban, aztán közölte, hogy nem tud visszaadni, mert a két fillért már bevonták, nem fizetőeszköz. Ráztam a fejem, hogy nem kell, de még nem volt vége megaláztatásomnak.
- Nincs valakinél egy kétfilléres?
A néni hangja betöltötte a boltot. Biztos rákvörös voltam már, a szégyentől azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ki vagyok. Már nem tudom miként keveredtem ki az Ápiszból. Kezemben ott volt a vignetta, meg a két fillér.
Mit mondjak, égés volt.
Csak éppen nem volt több pénzem, mint öt fillér...