Épp egy éve (kb. két hét különbséggel) , hogy írtam egy cikket, ide, a PH-ra.
Nagy pillanat volt az, egy döntési helyzet előtt álltam.
Menni vagy maradni?
Sok kérdés kavargott bennem. volt egy biztos helyem, mégha nem is rajongtam sokmindenért, de volt egy biztos alapom. Jött egy lehetőség, olyan, amelyre már évek óta vártam. Fejleszteni, igen, ezt akartam. A vívódás a bizonytalanság miatt volt. Diák jogviszony.
Pár hete készültem írni ide, milyen jól alakult minden. Mennyire örülök, hogy mertem lépni, és mégha nem is élek olyan színvonalon mint régen, jól érzem magam.
Egy olyan csapatot találtam , amelyre eddig mindig is vágytam. Csak férfiak, de... Eszméletlen jófejek, tényleg imádom őket, és úgy gondolom sikerült a csapatba is beilleszkednem, bár még rengeteget kell tanulnom. Munkában is fejlődtem, szép dolgokat tettem le az asztalra, szerencsére hiba nélkül -vagy minimális javítással - működnek. Sokat köszönhettem ebben pár kollegámnak, akik segítettek fejlődni. De nemcsak a meló jó, hanem úgy az egész. Nagyon jó munkahely, tényleg.
De tündérmesék nincsenek, bármennyire is hittem bennük.
Egy törvény + anyagi dolgok miatt nem maradhatok tovább, el kell mennem. Nem örülök neki.Utolsó napom szerintem sírással teli lesz. Ez olyan, mint amikor a kisgyerektől elveszik a kedvenc játékszerét.
Minden hiányozni fog. A befogadó jófej légkör, a társaság, a hülyéskedések minden.
Mélyen érint. Mostanában nem voltam jó passzban. Depresszió? Meglehet.
Ez a változás nem olyan , mint a tavalyi. Ez hirtelen jött , villámcsapásként , bizonyos szempontból "jobb" , bizonyos szempontból rosszabb periódusban .
És dől be minden. Minden ami körülöttem van.
Légvár volt? Lehet.
Nem tudom mit tegyek: kényszerhelyzetben vagyok, munkát kell találnom. És mégcsak megtakarításom sincs, mint annak idején, mikor az előző helyre mentem. Akkor 6 hónapig kihúztam abból, most nem fogom... Nem én döntöttem, mások döntötték el sorsom.
Egyet tudok: és az pedig az, hogy mit csinálnék szívesen. Ez az egy támpont maradt. Remélem lesz olyan szerencsém, hogy egy hasonlóan jó szakmai lehetőséget kifogjak.
Csak azt nem értem, miért ver ennyire a sors. Miért ad ennyi pofont, mikor tudja, hogy fáj, mikor már eleget kaptam? Miért pont én?
Update:
Úgy néz ki a nőknek érdemes hallgatni a megérzésükre, szinte éreztem, hogy kvázi "hajléktalan" leszek. Párommal bár nagyobb veszekedések nem voltak, rég nem volt már a kapcsolatunk tökéletes, ezért úgy döntöttünk szétmegyünk. Vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélnék itt, de a léyneg, egy hete egy ismerősnél lakom, aki kvázi befogadott (nagyon féltem nem lesz hol aludnom, bár maradhattam volna még "otthon" , de volt bennem egyfajta "gőg", hogy csakazértse, és eljövök. ).Ma költözök be egy diákszállóra. gondolkodtam, hogy bővebben leírom ide ph-ra, de...Cikinek éreztem a segítségkérést, nomeg... Hát annak nyoma is van, és nem örültem volna neki.
Hát ez van.
