Az elmúlt két hetem volt életem egyik leghúzósabb két hete.
9.5 év után párommal úgy döntöttünk, külön utakon folytatjuk. Nem akartam otthon maradni, látni minden nap, mert... Mert bizony fáj az "elválás" . nem tudtam volna úgy ébredni, hogy akiben előző nap még a társamat láttam, az már csak egy barát. Nem megy.
Tudom , hogy helyesen és jól cselekszünk ezzel a külön utakon járással , és ez mindkettőnk épülésére szolgál.
Voltak kemény pillanatok igen. Részletesen nem térnék ki rá, de a meg voltam zakkanva kifejezés totál illett rám. Nem tudtam mi igaz, mi hamis, kiben bízhatok, kiben nem, egyszerűen kicsúszott lábam alól a talaj . Bár maradhattam volna, mehetnékem volt. Menekültem. Helyzetekbe is, meg otthonról el is.
Azt tudtam csak, hova nem akarok menni.
Az első napok kilátástalansággal teltek. Nem tudtam, hol fogok aludni, mi lesz, hol fogom álomra hajtani a fejem. Pár barátomnál utánaérdeklődtem, de eleinte elutasítást kaptam csak, teljesen érthető módon. Nem haragszom rájuk, nem mindig lehet segítő kezet nyújtani. nem akartam én sehol kalamajkát okozni..azért sikerült pár helyen.
Próbálkoztam ph-s ismerősöknél is, szerencsére lett helyem, sőt...
Ezennel is szeretném megköszönni :
- 
yetikének, hogy elszállásolt az első nap, meg hogy rávett arra hogy egyek 
-
bolondembernek, aki volt olyan kedves , és egy hétre befogadott. (Szegénynek biztos az agyára mentem )
(És még jópár ph-snak akiket itt nem emelnék külön ki, hogy tartották bennem a lelket .
Aranyosak vagytok.)
Nagyon köszönöm nektek, amit értem tettetek, sosem felejtem el. 
Most 1 hónapig van helyem, egy diákszálláson lakom, remélem idővel albit /saját lakást is találok.
