Tegnap volt a magyar költészet napja és ezen apropóból elég sok verset olvastam el a nap folyamán. Lehet túl sokat is, mert este elkezdett a fejemben körvonalazódni egy saját ötlet, így elkezdtem egy jegyzettömbbe írni és végül ez lett belőle. Béna, hirtelen jött, összeszedetlen, semmilyen szabálynak nem felel meg, de legalább az enyém.

Írnék rólad verset, százat vagy tán ezret,
Költenék arcodról megannyi csodát,
Rímekbe foglalva dicsérném a lelked,
S nem hagynám abba ha kérnéd se tán.

Szavakba bújtatott szívem adnám kezedbe,
S nem várnék cserébe tőled sem mást,
Ledobnám álarcom gőgös pajzsát érted,
Hogy észrevedd végre hogy van aki vár.

De ez mind csak ábránd, vágyaknak szorzata,
Néma kiáltás az üvöltő szélbe,
Nem hallasz, nem érzel, s nem akarsz látni,
Sosem volt kezdet, máris itt a vége.

Nem írok én verseket, sem ezret, sem százat,
Odabenn rekedve kínoz az imádat,
Érzések vihara, szívmardosó fergeteg,
Az lettél számomra, ki én sosem Teneked.