"Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt, hogy elfelejtelek örökre. Nem közönyt jelent. Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján! Abban a biztos reményben, hogy visszatalálunk egymáshoz. Akármekkora a világ - százmilliárd fényév -, a Végtelen kisebb, mint egy búzaszem, s én nem tudok nem benned élni. És te sem tudsz belőlem kilépni, soha. De amíg nem a valóságos világban élünk... amíg a mulandóságban vándorlunk: hiányzol. És fáj... A terméketlen fájdalom az, amikor az önzésem vérzik. Elvették, aki az enyém! Az enyém! Az én tulajdonom, adják vissza! A termékeny fájdalom más. Abban nem őt siratod. Nem is magadat. Abban mindkettőtök mulandóságát, embervoltunk tragikumát siratod. Üzend meg eltávozott párodnak:

"Olyasmit akartunk, látod, kedvesem, ami itt, a futóhomokban nem lehetséges! A mulandóság országában rövid a veled és hosszú a nélküled. Itt, látod, mégis minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az együtt itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. Jövünk-megyünk. Ez nem a mi országunk, kedvesem - ezért fáj most nekünk. Tudom, hogy neked is fáj, hiszen szeretsz. Jelzi, hogy ebben az ingatag én-világban nem lehet megmaradni. Sem neked, aki elmentél már, s valahol félúton, a két világ között visszavágyódsz hozzám - sem nekem, aki itt maradtam, és csak sejtelek valahol az ismeretlenben, s jövök majd utánad - ha lehet. Addig külön leszünk. Mint a kincskeresők az erdőben - te erre mész, én arra. Külön... és mégis együtt."

Minden mulandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet. Amíg ezt nem tudjuk átélni, addig a fájdalmunk, ha csillapodik is, sőt el is múlik, a hiányérzet megmarad. Már nem nagyon fáj. Lehet, hogy egyáltalán nem is fáj - csak hiányzik belőlem valaki. Az élettanban ezt úgy hívják: fantomfájdalom. Arra emlékeztet, hogy nem vagyok teljes. Tudjuk, hogy ezzel a hiánnyal nagyon szépen együtt lehet élni. Nem is gondolunk rá. De hirtelen ez bukkan föl, ha sok-sok inkarnáció múlva találkozol egy idegennel, s azt gondolod: "Ismerlek!... De honnan?... Nem tudom... Csak azt hogy TE VAGY AZ." Megszólal bennem a Hiány. Mert az arcok változnak, az én-szerepek változnak, a jellemek, testek, mesék, sorsok és életek változnak - de megmarad a szeretet. Ám ez átsüt minden testen, jelmezen, maszkon, változáson, időn, téren és mulandó, földi-égi színjátékon."

/Részlet: Müller Péter - Varászkő/