Az írás közben ezt hallgattam: [link]

Ősz

Ő meg én sosem voltunk jóban. Régre nyúlik vissza ez a dolog, nem is tudom már hol kezdődött. Mára már viszont teljesen belém égett, hogy az ősz számomra mindig csak rosszat hozhat. Elmúlást, fájdalmat, magányt. Pedig az eszem tudja, hogy kár ezért az évszakot okolni, ő nem tehet semmiről. Ráadásul pont én vagyok az, aki mindig bőszen hangoztatja, hogy mindenben meg kell tudni látni a szépet. Az őszben is. Ilyenkor viszont mégsem megy olyan könnyedén, mint szeretném.

Ha visszatekintek az utóbbi 4-5 évemre mindig ugyanazt látom. Amint véget ér a nyár és elkezdődik az ősz, az életem egy szép és fontos szakasza is tovatűnik vele. Tegnap döbbentem rá erre, ahogy hallgattam az esőcseppek kopogását a tetőn álomra várva. Így volt ez idén is, azelőtt is meg azelőtt is. Nem csoda hát, hogyha ezentúl fenntartásokkal tudok csak tekinteni erre az évszakra. Persze biztos lesz majd másképp is. Egyszer megtörik tán az "átok".
Az ilyen borongós, merengős napokon mégis kicsit magamba nézek és néha megijedek attól a változástól, ami végbemegy bennem és a körülöttem levő világban. Úgy érzem ahogy telnek az évek lassan, de biztosan elveszítek magamból valamit, amit nagyon szerettem és amiért talán mások is szerettek. Nem tudom még, hogy a múló évek vagy a leküzdendő akadályok miatt történik-e mindez. Talán a felnőttkor átka. Nem tudom. Amikor még gyerek voltam megfogadtam, hogy sosem növök fel teljesen. Már akkor is láttam, hogy a felnőttek világa milyen bonyolult, nehéz és küzdelmes. Én úgy döntöttem, hogy a lelkemben belül valahol mindig gyerek maradok és sosem fogom hagyni, hogy kikezdjen a világ. De mára már nem tudom. Más lettem. Néha már én sem tudom igazán milyen vagyok. Azt tudom milyen voltam. Azt is, hogy milyen szeretnék lenni. De hogy most milyen is vagyok azt nem látom igazán. Mostanra kiütéssel győzött az eszem a szívem felett és már-már csalónak és hazugnak érzem magam emiatt. Én, aki mindig azt hangoztatta, hogy hallgass a szívedre, én, akit sosem érdekelt, ha a világ is van ellene, akinek nem számított, hogy értelmetlen és felesleges harc az egész. Ma már ez nem így van. Meghallgatom mit súg ugyan, de legtöbbször csak legyintek egyet és megyek tovább. Képtelen vagyok úgy küzdeni, mint régen és ez nagyon hiányzik. Akkor is tudtam, hogy felesleges, mégis megpróbáltam, mert elég volt az a pár pillanatnyi öröm és boldogság, amit közben elérhettem vele. Ma már nem elég. Lehet így a jobb, megvédem magam a csalódásokból érkező fájdalmaktól, mégis úgy érzem, hogy ez nem én vagyok. Olyan dolgokat teszek és mondok, amik nem illenek hozzám. A gond az, hogy a legtöbb bennem kavargó gondolatot le sem tudom írni úgy, hogy az bármiféle értelmet nyerjen mások és magam számára. Furcsa dolgok ezek...

Ki gondolta volna, hogy egy esős reggel ennyi rég elfeledett érzést képes előhozni belőlem. Rájöttem, hogy sok dolog hiányzik még. Olyan dolgok, amiket már azt hittem leküzdöttem és elnyomtam. De nem. Még mindig ott vannak, ha mélyen is. Harcolni mégsem fogok értük. Pedig szeretnék, a szívem súgja. Szeretnék kimondani és megtenni dolgokat. Mégsem fog megtörténni soha. Az eszem győzött. És én nem tudom jól van-e ez így. Néha nagyokat dobban ott belül valami, majd elhalkul és megint csak a csönd. Az esőcseppek kopogása a tetőn, a leereszkedő köd és a csípős levegő a hajnali félhomályban. Csak ez az, ami biztos.

Nálatok van minden kincsem. Nálatok hagytam lelkem és szívem darabkáit. Azoknál, akiket szerettem. Vigyázzatok rá kérlek. Csak ezek miatt emlékszem arra, hogy ki voltam régen.