Az életemben a családom az egyetlen biztos pont, amelyre mindig és mindenkor számíthattam, akik sosem hagytak egyedül és akik mellett bármikor menedéket találtam. Sokan és sokszor hagytak már el, sok embert veszítettem el vagy így vagy úgy, de a családom volt az egyetlen sziklaszilárd pont, ami időtlenül állandónak és rendíthetetlennek tűnt. El sem tudnám mondani mekkora hálával tartozom nekik ezért és talán viszonozni sem fogom tudni soha. S bár néha az érzéseim kimutatásával is gondban vagyok, de remélem tudják mennyire szeretem őket. Édesanyám, édesapám, nővérem és nagyszüleimet. Nem is tudom mi lenne velem nélkülük.

A minap régi fényképeket nézegettem és rábukkantam néhány 2006-ban készült fotóra. Rögtön tudtam mit ünnepeltünk és eszembe juttatta az akkori érzéseimet. Szinte visszarepültem az időben és újra átéltem azokat a boldog perceket. Ez lesz a következő történet a virtuális emléktáramban.

2006 októbere. Sürgött-forgott a ház, minden szobában készülődött valaki, csapódó ajtók és léptek zaja, csörgés, mozgás, hangos nevetés az alsó szinten. Nem véletlen, hiszen fontos és különleges nap volt. Nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulója. Még belegondolni is sok. Hatvan év. Mai fejjel már olyan elérhetetlennek és lehetetlennek tűnik. Ismerve őket pedig még irreálisabbnak hat, tudván azt a tényt, hogy az addigi életem során még sosem hallottam őket veszekedni, sem vitatkozni. Mindig boldogok voltak. Mindig szeretetben éltek. Most pedig a hatvan közös év elteltével elérkezett az ünneplés ideje! Hivatalos volt hozzájuk az egész család egy közös ebédre, ezért hát a nagy készülődés. Szüleim gyorsan végeztek, így hát előre mentek hogy segítsenek az előkészületekben. Csak mi fiatalok maradtunk a lakásban. Teo, Anita, Csabi és én. A két pár. Amíg Anita a haját szárítgatta (és Csabi sürgetését hallgatta) én elfoglaltam a fürdőszobát. Nagyon ki akartam csípni magam, hisz fontos alkalomról volt szó, na meg ott volt a szerelmem is, akinek bizony nem árt imponálni. Egy jó órát töltöttem benn, énekelgetve a rádióból szóló muzsikákat, míg végül kezdett kialakulni az összkép. Még ébredéskor megbeszéltük párommal, hogy nem fogjuk látni egymást, csak mikor mind a ketten elkészültünk, szóval nagyon izgatott (és boldog) voltam mikor felkiáltottam az emeletre, hogy indulásra kész vagyok, lenn találkozunk. Sose felejtem el a pillanatot, ahogy megpillantottam őt a lépcsőfordulóban. Mintha valami angyal vagy hercegnő lépett volna ki egy meséből, annyira szép volt. A szívem szó szerint majd kiugrott a mellkasomból. Kocsiba ültünk és néhány perc múlva már meg is érkeztünk a falu végi kis utcába. A család autóitól szinte el sem lehetett férni, de én örültem ennek. Szerettem, ha együtt van mindenki.

Kézen fogva beléptünk a fa kapun és rögtön harsány nevetés ütötte meg a fülünket. Mosolyt is csalt az arcunkra. Már csak pár lépés kellett, hogy meglássuk a hosszú asztalt és a sok-sok embert, aki mind egy okból gyűlt most össze ide. Gyermekek, unokák, kicsik, nagyok, távolról, messziről, mindannyian csak kettejükért. Emlékszem ültem középen a padon, néztem őket, ahogy mesélnek, ahogy nevetnek, ahogy mosolyognak és szeretnek. Mindenki annyira vidám és boldog volt. Meg sem tudtam szólalni csak figyeltem az arcokat, a tekinteteket, a szemükön át a lelküket. Láttam, ahogy ők ketten egymásra néznek és hogy még hatvan év után is van valami a tekintetükben, amit soha senki máséban nem láttam ezelőtt. Fogják egymás kezét és mosolyognak. Könnyes lesz a szemük mikor megpillantják a tortát, rajta a hatvanas számmal, de a boldogság könnyei ezek. Hisz akik most az asztalnál ülnek nem lehetnének itt nélkülük. Hatvan év alatt felépítettek valamit, ami többet ér MINDENNÉL ezen a világon. És ahogy végignéznek a vidám tömegen talán pont azt érzik, amit én: Hogy ez a pillanat tökéletes, csodálatos és igazi. Most nincsenek ellentétek, se gondok, se problémák. Ez egy igazi család, amit ők ketten hoztak létre. Végigcikáz rajtam egy érzés, elmosolyodom. A páromra nézek, megszorítom a kezét és rámosolygok. Életemben talán először úgy érzem minden tökéletes. Boldog vagyok. Elkezdődnek a beszédek, a köszöntők és először észre sem veszem, ahogy egy kis könnycsepp csordul ki a szememből. Majd még egy és még egy. El akarom rejteni, de nem tudom, már nem én irányítom. Valami megindult bennem, ahogy ezeket az embereket nézem, ahogy ezeket a mondatokat hallgatom. Eszembe jut, hogy én is így akarok élni, arra gondolok mennyire tisztelem és becsülöm őket, majd ráébredek, hogy számomra nincs náluk tökéletesebb példakép.

Csodálatos nap volt. A fényképeket nézve hosszú idő után ismét kicsordul a könnyem. Pont, mint akkor. Visszazuhanok a jelenbe és a mosoly szép lassan eltűnik az arcomról. Mi lett velünk? Mi történt? 2007 áprilisa. Meghalt az én tatukám és magával vitt valamit, amit nem pótolhat már senki. Széthullott a család, kiürült a ház. Akkor októberben voltunk úgy igazán együtt utoljára. A legtöbbjüket nem is láttam azóta. Nem gyűlünk már össze ünnepekkor és nem sürög-forog a ház, ha indulni kell. Négyen lakunk itt, szüleim, nagymamám és én. Legtöbbször csönd van. Mamám már nem nevet, magányosan telnek a napjai, azon a napon megszakadt benne valami. Nővérem elköltözött, Csabi már nem a család része. Én is magányos vagyok, a csodaszép lány, akit egykor szerettem, már nem az enyém. A ház, amibe két család is vígan elférne már nem zajos és nem tölti be nevetés a folyosókat. Pont mint nagyszüleim háza. Elhagyatottan áll a kis utca végén, az idő lassan elemészti és egy élet munkája porlik el lassan. Rossz ezt látnom, nagyon rossz. Hiányzik, hogy újra együtt lehessünk, hiányzik, hogy mindenki elmesélje mi történt vele. Hiányzik a közös nevetés, a kisgyerekek zsivaja. Nem tudom hol rontottuk el, nem tudom mi történt. Nem volt sem vita, sem ellenkezés, mégis megváltozott valami. Talán ők ketten voltak azok, akik összetartották ezt a családot. Azt mondják a változás jó dolog és nem kell félni tőle, én igazán mégsem szeretem. A jó dolgoknak miért kell változniuk, miért nem maradhatnak ugyanazok? Annyi minden hiányzik, annyi mindent szeretnék újra átélni. Megrémiszt a felismerés, hogy talán sose lesz már alkalmam rá. Hiányzik az az ember, aki a példaképem volt és akitől annyi mindent tanultam. Ha egyszer lesz saját családom úgy akarom élni az életem, ahogy ő tette. Úgy akarok élni, hogy büszke legyen rám. Ha egyszer...

Tisztelgés az előtt, aki oly sokat adott, tanított és aki talán többet épített fel, mint amit emberileg lehetséges.

Részlet a blogomból:

Húsvét hétfő van, de a locsolkodás és az ünnep elmaradt. Üresen ülök most a monitor előtt, próbálva felfogni ami történt. Még nem megy igazán. Maga a gondolat is idegen...
Délelőtt kaptam a hírt: Meghalt az én tatukám. Egy hónappal ezelőtt még minden tökéletes volt. Életerősen és vidáman tette a dolgát, az összes erejével azon igyekezett, hogy nekünk könnyebb és jobb legyen. Öregesen, de soha meg nem állva sürgött forgott és kimeríthetetlen elszántsággal küzdötte le az idős kor és az élet akadályait. Aki látta azt hihette volna, hogy nem is fogott rajta az idő, mert még most is képes volt olyan dolgokra, amikre csak nagyon kevesek képesek. Valójában nem is volt ő öreg. A lelke mélyén mindig fiatal maradt. Csak a testén hagyott nyomot az idő, a lelkén és a szívén soha.
Eszembe jut, ahogy kis srác koromban tanított halászni és megmutatta a halfogás minden kis apró fortélyát. Felnéztem rá, csodáltam a tapasztaltságát és mindazt, amit elért az életben. Igen...ő az egyik példaképem. Hatvan éves házasság, hat unoka, hat dédunoka. Előttem van az újság, amelynek címlapján ölelik egymást a hatvanadik házassági évfordulójukon. Nagyon büszke volt rájuk az egész család. Akkor voltunk így utoljára együtt. Emlékszem, hogy amint ebéd után megszólalt a nekik kért nóta átölelték egymást, a szülők, a gyerekek, és csöndben könnyezett mindenki. Éreztem, hogy ez egy fontos pillanat. Tudtam, hogy hamarosan véget ér. De mégis...bíztam, hogy talán történik majd valami csoda. De sajnos egyszer mindenki útja a végéhez ér. Ő büszkén nézhetett vissza. A mai világban már csak elvétve találni a kettejük történetéhez hasonlót. Csodálatos szerelem, csodálatos élet, ragaszkodás a halálig és kitartás a végsőkig. Mert ő küzdött, akkor is küzdött, amikor már belül érezte, hogy nincs remény. Egy hónap alatt teljesen legyengült és képtelen volt lábra állni. Naponta látogattuk a kórházban és ő mindig mondta, hogy nem szabad feladni. Hihetetlen fájdalmai lehettek, de ő csak rám nézett és mosolygott. Végül ma hajnalban három órakor csendben elaludt. Vele együtt a lelkem egy újabb kis darabja tűnt el örökre. Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy egyszer én is meghalok, mégis hihetetlenül nagy bennem az üresség. Csak remélni tudom, hogy ő már egy sokkal szebb és jobb helyen van. Remélem tudja mennyire szerettem még akkor is, hogyha az utóbbi időben kevesebbet tudtam törődni vele. Remélem megbocsát, amiért oly sokszor önző voltam és nem hallgattam rá.
Sok időbe fog telni, míg elfogadom, hogy nem vár majd rám kinn a székén ücsörögve. Sok idő lesz, amíg el tudom fogadni, hogy nem hallom többet a nevetését és csak remélni tudom, hogy az én egyetlen mamám képes lesz elviselni ezt az őrült nagy hiányt. Nem hallottam még embert úgy sírni, ahogy ő tette. Abban a sírásban benne volt minden. A megszakadó szív sikolya. Megérezte, tudta...
Előttem az újság és látom, ahogy szorítják egymás kezét. Bennem örökké ez a kép fog élni. Sose felejtelek el tatus...

Végezetül álljon itt az újságcikk, amely róluk szól: [link]