Dühít, hogy nem vagy őszinte velem. Hogy nem mondod el mi zajlik le benned és hogy mi bánt. Dühít a tétova tétlenség, mert már nem tudok mit tenni, írni, mondani, amivel kiválthatok belőled valami érzést. Dühít, hogy ez az egész az egyik pillanatról a másikra történt és én csak annyit vettem észre, hogy nem keresel már. De nem tudom miért. Mi történt? Mi változott? Dühít, hogy naponta írtam neked, kerestelek és hívtalak, de sosem kaptam választ. Dühít, hogy úgy érzem mindenki és minden fontosabb, mint én. Dühít, hogy nem meséled el a gondjaid, hogy nem hagyod, hogy segítsek megoldani őket és, hogy kizártál az életedből. Dühít, mert nem tudom MIÉRT!? Lassan elmúlik 13.-a, a hónapfordulónk, ami semmiség tudom, de eddig minden egyes hónapban itt voltál velem, legalábbis lélekben biztosan. Mindig megcsippant a telefonom 0:00-kor és tudtam, hogy te leszel az. Dühít, hogy a mai napon nem így volt. Dühít, hogy amikor sértetten és ingerülten kiírtam magamból minden bánatom és elmondtam minden sérelmem te válaszra sem méltattál. Pedig tudom, hogy láttad, tudom, hogy olvastad. Dühít, hogy nem beszéljük meg ezeket a dolgokat és nekem ide kell leírnom őket, mert ha nem teszem beleőrülök. Dühít, hogy olyan boldog voltam legutóbb, mikor a karjaimban tartottalak és minden olyan tökéletes volt. Dühít, hogy azóta nem éreztem ezt. Csak a tétovaság van, már nem is számolom mennyi ideje. Minden napom ugyanolyan, mindig csak várok valamire. Dühít, hogy nem tudom mit tegyek. Keresselek tovább? Vagy hagyjam rá és csak várjak míg megjelensz? Dühít, hogy ennyire hiányzol és dühít, hogy én neked egyáltalán nem. Hisz, ha hiányoznék keresnél. Nem igaz? Legalább egy sms, vagy egy telefon vagy egy üzenet. De semmi. Dühít, hogy mikor végre elérlek te azt mondod, hogy nincs semmi baj, nem velem van a baj és hogy semmi se változott. Dühít, mert tudom, hogy nem igaz. És tudod mi dühít a legjobban? Hogy mindezek ellenére is szeretlek...

Dühít, hogy ilyen vagyok. Hogy mindig megalkuszom és várok. Hogy remélek és mindig bízom abban, hogy jóra fordulnak a dolgok, pedig sosem. Dühít, hogy ennyire szeretek szeretni és hogy ennyire ragaszkodom. Dühít, hogy sosem voltam még fontos senkinek annyira, hogy kitartson mellettem. És úgy tűnik most sem vagyok az. Dühít, hogy mindig úgy próbáltam meg élni az életem, hogy jó ember legyek és helyesen döntsek, mégsem jutottam vele sehova. Dühít, hogy mindig elhalmoztalak titeket ajándékokkal, szeretettel, törődéssel, kedves szavakkal és mégsem kellettem. Mindig más kellett, de sosem én. Mindig nektek adtam a szívem. És mindig törötten kaptam vissza. Dühít, hogy nem vagyok elég jó. Dühít, hogy sose voltam... (és talán sose leszek)

Dühít, hogy nem érzem jól magam a testemben. Dühít, hogy úgy érzem a lelkem többre hivatott, de a testem visszatartja. Dühít, hogy úgy érzem képtelen vagyok áttörni az élet által állított legnagyobb akadályokat. Dühít, hogy a legnagyobb álmaim SOHA nem válhatnak valóra. Pedig a legnagyobb álmaim apróságok csupán. Olyan dolgok, amik neked, aki most olvasod valószínűleg megvannak. Nekem sose lesznek. Dühít, hogy sose lehetek olyan, mint ti. Dühít, hogy egyedül vagyok ezen az éjszakán és dühít, hogy nem mondhatom el senkinek.

Félek, hogy ez sose változik meg.