Szeretném jobban megismerni, megérteni, szeretni. Mitől félek? A kudarctól, az elvesztegetett időtől? Túl nagy a büszkeségem, nem merek kiállni amellett, amit érzek. Fáj, ha becsapom önmagamat, de az tovább fáj, ha olyanon töprengek hetegik, "mi lett volna, ha". Most is rengeteg gondolat átsiklott az agyamon, főleg hazafelé jövet, a buszon, amikor már senkivel nem tudtam megosztani, vagy leírni. Ragaszkodok, vagy tényleg szeretem? A kinézete, a mosolya, viselkedése tetszik, vagy valami más? Önző vagyok?
Ki az, akiben igazán meg lehet bízni? Szerintem nincs olyan ember. Legalábbis nincs olyan, akiben mindig feltétel nélkül megbízhatnánk. Akkor mégis mihez mérjük a megbízhatóságot? Talán Isten az, akiben mindig meg lehet bízni? Egy biztos pont, egy támasz? Talán. Vagy lehet, hogy ez a csoportosulás egy hatalmas átverés, ún. social engineering kezdeményezés, és az elején elhitetik velem, hogy megbízhatok bennük, majd önszántamból adok meg olyan információkat, melyből építkezve tudnak kicsalni pénzt? Na ez már túlságosan is paranoid gondolat. Persze ha valóban így lenne, akkor meg már azért emelem kalapom előttük, mert ilyen nagy dolgot vittek véghez. Együtt.
Megbocsátás. Egy hihetetlen dolog, amire csak mi vagyunk képesek, és rettentő nagy erő kell hozzá. A mai napig emlékszem azokra a dolgokra, amikor hibáztam, másokat megsértettem. Bocsánatot kértem, könyörögtem, ilyenkor azt szoktuk. De miért is? Félünk? Mitől? Attól, hogy az rajtunk marad, meg leszünk bélyegezve, valamiféleképpen társadalmilag elszigetelődünk. Aztán megbocsátanak. Ezek után felnézünk arra az emberre, aki képes volt nekünk megbocsátani.
Vajon mi az a legbelső gondolat, "mag", dolog, ami bennünk egyedi, illetve nem a környezetünk hatása által létrejött tulajdonságok halmaza? Mi mind különbözőek vagyunk kinézetre, de mi van az egypetéjű ikrekkel? Ha a környezetünk változása elméletben nem befolyásolja azt a legbelső tudatunkat, ami mi vagyunk, viszont csak akkor jutunk közelebb - tudjuk lehámozni a héjakat, rétegeket az egyéniségi struktúránkról - ha megvizsgáljuk, mi változik bennünk a környezet változására, akkor tulajdonképpen soha nem fogjuk megtudni, kik vagyunk valójában. (Jó, ez egy kissé értelmetlenül hangzik.)
Most csak ennyire van időm. Máris repülök el.
"Ki az, akiben igazán meg lehet bízni? Szerintem nincs olyan ember. Legalábbis nincs olyan, akiben mindig feltétel nélkül megbízhatnánk."
Ezek szerint még nem volt igazi barátod. Tény, hogy egy kezemen megszámolható, de nekem volt.
Egy szavamra ugrott, ha segítségét kértem, nyugodt szívvel kisírhattam magam a vállán, soha nem számoltuk a "kiadás-bevétel" rovatot.
Aztán feltétlen meg kell említeni, hiszen az életben talán a legfontosabb, a nőt, a nagybetűs ŐT, a kedvest, szerelmünk tárgyát. Nem a viszonzatlan szerelmek tárgyára utalok, hanem az igazira, az egyetlenre.
Már hogy a csudába ne bíznál meg benne, amikor sorsotok közössé válik, és ott csillog szemében az irántad érzett feltétlen bizalom?
Olvastam mindegyik írásod. Időnként belekezdtem, hogy írok valami okosat, aztán inkább mégse.
Szóval figyelek rád, ha ez számít valamit.
[ Szerkesztve ]
Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)