"Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,
idén lett csak készen, idén sem egészen.
Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen
sántikált a címe, minden lába ríme.
Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,
de az égre nézve alig vettem észre.
Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,
lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.
Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén
csak lehullott onnan, mint katona holtan.
Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú
volt az első versszak, jajgatott mint vert had.
Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,
bűverő terelte lépteimet erre.
Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,
föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.
Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,
én másról akartam szólani e dalban.
Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,
tán a ma lepergő, oszló testű felhő."
Direkt nem írtam többet a post-ba, nem akartam elrontani, ez így egy egész. Függetlenül attól, hogy milyen körülmények között ismertük meg ezt a verset sokan (Csillag Születik, Kávészünet együttes), de egy igen sokrétű vers, komoly, mély gondolatokkal és érzésekkel. Elgondolkodtató és egyben nagyon hallgatható, mind megzenésítve, mind szavalva.
“This is where the road crashed into the ocean...”
(a gond inkább az, hogy ezek az emberek lenézik azt, aki néz... de ez nem ide tartozik)
