Sokat gondolkodtam ezen két dolog miatt. Talán már túl sokat is. De mégis mindig előveszem, fontolgatom mint valami verset vagy rajzot, módosítgatom hátha így jobb lesz...
Az ember szerintem ilyen éves korában mint én(19) nem biztos hogy sokat töpreng, mi lesz belőle ha nagy lesz. Ekkor általában éli az életét a fiatal, nem érdekli hogy éppen most húzzák meg Villanytan I. -ből, hanem inkább elmegy a Morrisons 2-be és egy bulát fölszed, haza viszi stb....
Én sajnos nem ilyen vagyok. Mindig is voltak ambícióim, vágyaim, és céljaim. Mindig előszedtem és töprengtem rajtuk, vajon merre kellene elindulnom mégis, hogy jobbá tegyem az életem, szeressem azt amit csinálni fogok x évtizeden keresztül. Mindig egy bizonyos mondat jut eszembe egy volt tanáromtól: "tök mindegy, hogy egy ember hányszor vált sportágat, hobbit vagy munkahelyet, a lényeg h találd meg azt amit szeretsz, és azt csináld életeden át, ami jól esik." Nagyon is igaz, gyakorlatilag ezen az elven alkotom meg a céljaimat, és szerintem így is van rendjén. Csak azért több dolgot kell az egyenletbe "beleszámítani". Csak egy pár gondolat az elmúlt napokból:
Tegnap volt időm elég sokat gondolkodni, és elég sok mindenre választ találtam hirtelen. Most jelenleg a Budapesti Műszaki Főiskola hallgatója vagyok. Megtapasztaltam a felsőoktatás rendszerét - jól meg is szívtam, ahhoz képest milyen tanuló voltam eddig. Egy két ZH-t újra is kell írnom, eléggé elrontottam, teljesen más tanulási rendszert kell kiépítenem, szóval van mit tennem, hogy legalább sikerélményem legyen és teljesítsek mintatanterv szerint..... De tegnap valami egészen egyedi érzés tört rám: az hogy igazából nem tudok semmit tenni, úgy igazából egy semmi vagyok. Tudom, ez egy kicsit negatív, de ez sajnos így is van. Eddig nem sok mindent tettem meg, hogy az álmaim(amik nem is annyira elérhetetlenek!!!) megvalósuljanak. Nem tudom, néha annyira nincs elhatározásom hogy létezzek. Ennek mi az oka? Hogy eléggé hullámzó természetű vagyok, és az hogy szerelmes...Néha csak a komoly elhatározás hiányzik belőlem, de nincsen...nincs ami inspiráljon, nincs ami arra kéztessen, hogy tegyek valamit magamért. Hirtelen annyira de annyira elnyom az érzés, hogy alkotni akarok, hogy azzal a lendülettel le is ülök. Nem tudok a céljaim felé teljesíteni per pillanat, egyszerűen nem tudok mit tenni. A szerelem néha nagyon de nagyon buta dolog: Elszállnak az ambíciók, az alkotási vágy, a fantázia. Mellesleg nagyon sok agykapacitást is elszív. Legalábbis én így érzem, de nagyon. Amikor hiányzik Ő, nem tudok még tanulni se, nem akarok sehova menni.
Nos lehet egy kicsit összevisszaságban írtam le, de szerintem érthető. Nem tudok alkotni, nem tudom az elmémet lekötni, nem tudok valamit csinálni amivel saját magamnak vagy másnak teszek jót. Nem a diákmunka kell, a pénz az alapléthez megvan, hanem az alkotási vágy, mely ha előtör néha, nem tudok vele mit kezdeni, ha meg akarok akkor azonnal elcsitul, elnyomja más érzés, pl szerelem. Számomra ez fontos kérdés, hisz mindig is szerettem valamin dolgozni ami másnak/magamnak jó. A tanulás ebből a szempontból nem felhozható érv, hisz az valamilyen szinten kötelező is na meg nem megválasztható széles körben. Bár azzá kellene tennem, hátha élvezetesebb lesz az is...
Mindenesetre ki mit tenne ez ellen, hogy újra legyen kedve az embernek alkotni, tenni valamit valakiért vagy egy közösségért. Nem ülve a koliszobába, és rombolni saját magam. Mert egyenlőre nem találtam megoldást, nem találtam arra hogy az alkotási kedv és ambíciók melyeket oly régen megfogalmaztam küzdjek értük. Mert akarni akarok, de ez az akaraterő nagyon kevés, lehet hogy nem is ezek a vágyak kellenek nekem? Nem hiszem, régóta ezek azok....