Úgy járnánk, mint amikor megnéztük a Jancsó-opuszt, és én szakadtam és vinnyogtam és mutogattam hogy ezbazdmeg, és mondtam, hogy ezt figyeld, mostmijön és vinnyogtam és teúristenmekkoraodabasz, és akkor te egyre ijedtebben néztél, hogy én mit nézek és én nem értettem, hogy te mit nem értesz azon hogy én mit értek és az egésznek volt valami szürreálisan teátrálisan meg-nem-értő jellege, mint egy párkapcsolat első veszekedése során elhangzó "olyanvagymintazanyád"-bejegyzésnek a sors könyvében, hogy miért is vagyunk mink itt akkor egymásnak, és mit jelent körülöttünk a világ és mit élünk mink a világban és miért vagyunk mi egymásnak amikor a sors habjai ilyetén módon át tudnak csapni rajtunk, és amikor egymásra néztünk, belénk markolt a jeges megvilágosulás, hogy nem értjük, amit a másik és a másik nem érti, amit mi értünk, és hogy a telihold alatt suttogott örökkék a szerelmekkel valahogy pont így halványulnak szépiás drapériákká lelkünk falánk, ahogy múlik az idő. És akkor kicsit öregebbek lettünk, és egy újabb csempe hullott le gyerekkorunk elképzelt faláról, ahol tornazsákok voltak és jelek voltak és kiságyak és kislabdák és gyerekkor és islerek és nagymamák és gyerekvilág.