A legvégén valahonnan egy réges-régi olasz dal részleteit hozzák majd a felhők. A tökéletes felhők a tökéletes égen. Látjuk a hegyet, a gyümölcsfákat, a dallal a könnyű, nyári szél is minket simogat. Épp dél van. A hegy elé feszített vásznon homályosan pereg majd a Film. Az Én Filmem. Ott ülök az Angyallal a halk nyikorgásban a hintaágyunkon, levesszük a papucsunk, és nézzük a homályos vászont. Fogja a kezem. Nézzük a filmet, nézzük az embereket, a buszokat, a vonatokat, a húgyszagú állomásokat, a haragot, a közhelyeket, a lányokat, az asszonyokat, a meséket az erdő alatt, a meséket, amikbe rejtőztünk mindenki elől, a téli város képét alattunk, a csillagokat a fekete égen, a feléjük fújt füstöt, a holdba üvöltött boldogságot, a kockás pokrócokat, a madarak röptét, a szelíd tavat a fölé hajló fűzzel, a makett hegyeket alattunk, mindent, és mindenkit. Minden a helyére kerül, mindent megbeszélünk, és mindent megértünk. Már nem félek. Egy kicsit velem is volt, egy kicsit vele is voltam. A végén ott ülünk majd a kis kertben, az Angyallal a nyikorgó hintaágyon, ahonnan soha nem is álltunk fel. A homályos film végén, a stáblista alatt egy édes-bús rock & roll szól majd. Ott lesz minden barát és minden ellenség, a hátsó sorból integetnek a statiszták, igen, ők is részt vettek ebben a felejthetetlen produkcióban. Fogom a kezét, és együtt nevetünk, hogy néha fájt, hogy néha milyen komolyan tudtuk venni. Hogy mégis jó móka volt élni.

Aztán Angyal bemegy a házba cigiért, szól, hogy ma este én locsolom a kertet, és különben is kapcsoljam már ki, mindig ezt nézem.