Tegnap egy órára intim viszonyba kerültem a fenti Gibsonnal. Rabul ejtette a szívem. Nincs mit tenni, ölelni akarom éjszakákon át. Valszeg 10-20 év múlva lehet majd az enyém, de várok rá, ha kell örökké. Elképesztő kényelmesnek érzem. Valami elindult, megmozdult bennem. Feltüzelt.
...valahol éreztem legbelül, hogy a Stratocaster nem az én világom. Sehogy' se jönnek ki az ujjaim alól a hangok. Sosem hallom, sosem kapom tőle amit egy gitártól, gitárból hallani szeretnék. Nem inspirál, nem tüzel, nem akarom leteperni nem akarom magamévá tenni. Egy jó-rossz k#rva, aki illeti magát, itt ül az ágyamon, de mégsem lesz igazán az enyém. Egy szöszi akinek vihetem sorban az italokat, adhatom a szépet, haza is kísérem ezerszer, de nem adja meg magát és ha mégis, annyit kell melózni rajta, hogy, hogy... ...annyit én sose' fogok. Kacag rajtam.
A Les Paul az más. Ő az a melegbarna könyvtároslány akit keresek. Aki a szemembe néz és forró leszek, de nem hamvadok el. Aki szolid, szerény, lépten-nyomon elpirul, egy picit sem kihívó, de ha kettesben maradunk lerángatja rólam a gatyát, azután a bőrömbe, a húsomba harap. Majd a végén a tekintetem fürkészi; "Ugye nem fájt? Kérlek, ne haragudj, ha fájt! Tudod, hogy mennyire..." Cirógat a hangjával, simogatja a lelkem és én simogatom a testét, míg a hajnali napsütés szemtelenül bekukkant ránk a két függöny közt. Szeretem.
Tegnap éreztem őt. "Enyém lesz, oh yes, az enyém lesz!" Kicsit kínlódok ezzel az egész gitározás dologgal. Két éves korom óta a Rock szól körülöttem, bennem. Érzem, hogy ki kell bontanom, ki kell engednem. Nehéz és izzadságszagú amit a Stratóval művelek; se' tehetséges, se' szorgalmas nem vagyok. Akarom, de nem tudom. "A srác aki nem tud gitározni, de szeret." ...mondja egy haverom viccesen, ha találkozunk. Szeretne! A srác aki szeretné örökkön ölelni a Gibson Les Paul Classicot. ...és fogja is! Mert jó.
Lehet, hogy már vénen, fogak nélkül fogja fogni, a kezeiben tartani, de egy napon meglesz. Minden kívánságom teljesül.
