Hé te, ott kint a hidegben
magányosan és öregen
hallassz engem?
Hé te, aki ott állsz a folyosón
remegő lábbal és bárgyú mosollyal,
hallassz engem?
Hé te, ne engedd, hogy eltemessék a fényt,
harc nélkül ne add meg magad.
Hé te, ott kint egymagadban,
meztelenül a telefon mellett,
szeretnél megérinteni?
Hé te, füledet a falra tapasztva,
arra várva, hogy valaki hívjon,
szeretnél megérinteni?
Hé te, segítenél elmozdítani a követ?
Tárd ki a szíved, hazatérek.

De mindez csak látomás volt.
A fal túl magas,
amint láthatod.
Mindegy, mivel próbálkozott,
de nem tudott kitörni.
És a férgek ellepték az agyát.

Hé te, aki ott állsz az úton,
és mindig azt teszed amit mondanak,
segítenél nekem?
Hé te, ott túl a falon,
aki üveget törsz a hallban,
segítenél nekem?
Hé te, ne mondd, hogy semmi remény,
Együtt indultunk, külön ér el a vég.

Van valaki odakint?

Van valaki odakint?
Van valaki odakint?
Van valaki odakint?
Van valaki odakint?

Nincs otthon senki

Van egy fekete noteszom a verseimnek,
van kistáskám fésűnek, fogkefének,
ha jó kutya vagyok,
vetnek egy csontot nekem.
Lábamon gumipánt tartja a cipőm.
Néha búskomorság tör rám.
Tizenhárom csatornányi
szemetet fog a tévém.
Van elektromos világításom.
És van látnoki látásom.
És bámulatos megérző képességem.
Épp ezért jól tudom,
hogy ha megpróbálom,
hogy hívjalak telefonon,
senki nem lesz otthon.

A hajam divatosan hendrixes,
és persze a kedvenc szaténingem elejét
is kiégettem egész lent.
Nikotinfoltos az ujjam,
ezüstkanál lóg láncomon,
van zongorám, megtámasztani halandó testem.

Vad és fürkésző a szemem,
néha repülni volna kedvem,
de nincs hova szállnom.
Ó, kedves, amikor hívlak telefonon,
még mindig senki sincs otthon.

Vannak menő cipőim
és elhalt gyökereim.