Durván egy hónapja emlékszem tisztán és rendszeresen az agyam éjjeli képeire. Érdeklődve hallgattam az ismerősök ismeretlen történeteit lebegésről, menekülésről, színes vagy fekete-fehér filmekről, egy- és többszereplős, életszerű vagy szürreális, extrém vagy hétköznapi cselekményekről. Van aki kívülről látja magát egy díszletben, van aki belülről néz kifelé, mint ahogyan ébren. Én ezekből sehogyan sem részesültem. Októberig.
Hajnali álmomban megmentettem a testvérem életét.
Egy építkezésen dolgoztunk, közben beszélgettünk mindenféléről, többen. Ő egy árkot ásott mögöttem én fent álltam a szélén. Ráomlott a föld. Visszanéztem és lent feküdt élettelenül a hátán. Csak a felsőteste látszott. A munkavezető valami olyasmit mondott, hogy "Hagyjuk, nem tehetünk semmit, meghalt." Leugrottam - nem dühösen, nem rohanva. Felemeltem és a gödör szélére tettem. Furcsán feküdt, kifli alakban hátrafeszülve. A törzse kint, a lábai visszalógtak felém. Szívmasszázst adtam neki teljes nyugalommal. Ötöt nyomtam a mellkasán, ezután az orrlyukait a jobb kezem két ujjával összefogva, tüdejébe életet leheltem. Többen körülálltak, a hátamban éreztem a szomorú lemondást. Én bízva ismételtem a monoton mozdulatokat. Csend és hideg béke volt kettőnk közt. Lassan elkezdett szuszogni - de nem úgy mint a filmek drámai túlélője - és kábán megnyílt a tekintete. Széles mosollyal ébredtem. Nincs is ennél csodálatosabb érzés. Könny szaladt a jobb szememből.
Szorosan átölelem, mikor legközelebb találkozunk!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
Eastman oldala
