Egyre csak halkul a lépted,
Nincs aki várja, hogy értsed,
Nincs aki kérje, hogy hívjad,
És aki volt, az is elhagy.

Indulsz, és elfogy lépted,
Megállsz, mert nincs hova érned.
Voltál, akit vártak lehunyt szemmel,
S most te lettél a megátkozott ember...

Aki csak vár és remél, mégis szótlanul él,
Ha szólítják, szólni már nem mer.
Aki csak vár és remél, mégis szótlanul él,
Igen, ez a megátkozott ember...

Egy asszony megszólított a mélyben
"Hé! Jöjj el az árnyékba értem!"
Én mentem, hogy legyen miben hinnem,
És így jöttem vissza összetörten.

Testvérem, ne kérdezd meg tőlem,
Hogy miért törött össze a szívem.
Úgy volt, hogy kifosztottak engem,
S most én lettem a megátkozott ember...

Aki csak vár és remél, mégis szótlanul él,
Ha szólítják, szólni már nem mer.
Aki csak vár és remél, mégis szótlanul él,
Igen, ez a megátkozott ember...

Versenyt futottál a széllel,
És eljöttél hozzám egy éjjel.
Mondtad, hogy jég hullt a napból,
És nincs menekvés az örök fagytól.

Én láttam, hogy tönkretettek téged,
És tudom, hogy miért fáj a szíved.
Szeretlek a legjobb szerelemmel,
Hogy ne légy többé megátkozott ember!!!

Aki csak vár és remél, mégis szótlanul él,
Ha szólítják, szólni már nem mer.
Aki csak vár és remél, mégis szótlanul él,
Igen, ez a megátkozott ember...