Radnóti Miklós: Előhang egy "monodrámához"

Kérdeztek volna magzat-koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, -
ellenemre van!

És mégis itt vagyok.
fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, -
aztán kiköpött a tó...

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág -
nem nyílik még ki husomban a rák.

Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is :
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják, hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek...

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.

Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám... a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak - megfojt.

Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok. Én én vagyok. Én én.
S te nem vagy te s nem vagy ő sem.
Pénz vagy. Hiába sziszegsz!

Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én...
megcsúszom a végén!

Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segíts vigasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
Érik bennem, kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!

Dsida Jenő: Esti teázás

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton véknyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondul, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.

- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.

Bertold Brecht: Emlékezés A. Máriára
(Erinnerung an die Marie A.)

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
Kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
Mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
Rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
Midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
S úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
ha azt kérdeznéd: Hát a szerelem?
Azt mondanám: Emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
Arcát nem tudnám semmiképp idézni,
Csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

S a csókot is feledtem volna régen,
Ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
Fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
S a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak
Fölnéztem, és a szél elkapta már.

/Ford.: Csorba Győző/

Dsida Jenő: Hálóing nélkül

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
hálóingemet, egyedül álltam,
kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
estek és zuhogtak és én dadogtam:
- Késő este van, éjszaka is talán,
s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrü sötétre még
és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
fekete sűrüség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
rossz gondolat, vers, csók, kihült falat
és annyi régi, sápadt ismerősöm,
ki messze van, vagy lent a föld alatt.
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet:
jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
és védő ingemet.
Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
se lapok munka társa nem vagyok, se kártyapajtás,
törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
aki meredélyre kaptat se út, se cél - és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
lágy takaró s melengető vacok után sír
és csak áll a nagy sötétben
s meztelenül
Isten előtt vacog.