A zenével mindig különös kapcsolatom volt. Nagyon szoros kapcsolatom. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon muzikális családba születtem. Például egy nagyszobát nem is tudnék elképzelni pianínó nélkül, mert amióta az eszemet tudom, a nappalinkban mindig is ott állt a nagy, fekete "Gebrüder Stingl Wien" feliratú, ódon hangszer. Ha felnyitom a kissé már kopottas fedelét, a billentyűk fölötti feketeségbe valaha szikrázóan ragyogó, aranyszínű gót betűkkel van belefestve e három szó. Valamikor a XX. század elején készülhetett, amikor még figyeltek a részletek finom kidolgozottságára, s nem csak a funkcionalitás számított.
Édesanyám hat éves volt, amikor a szülei beíratták a zeneiskolába. Anyám kötelességtudó gyerek volt, így hát szorgalmasan járt az órákra. Nagyszüleimet nem vetette fel a pénz, mindketten otthon dolgoztak a műhelyben. Nagyanyám gombokat öntött, sokfélét, sok színben, nagyapám pedig játékgyáraknak öntött ki gipszből babafejeket, amiket aztán a játékgyárak megcsináltak porcelánból. Azthiszem ezt is kevesen mondhatják el magukról.
Mivel pénzük nem volt zongorára, ezért egy idős nénitől béreltek anyámnak egy pianínót. A hölgy auschwitzi túlélő volt, amikor hazaért Budapestre, mindenre számított, csak arra nem, hogy a valaha volt nagystílű családi zongoraszalonban teljesen érintetlenül, és tökéletes állapotban megmarad 3 db zongora. Így hát a szocializmusban a kevéske nyugdíját a hangszerek bérbeadásával egészítette ki.
Anyám muzikális volt, szépen énekelt, szívesen zongorázott, ezért a nagyszüleim karácsonyra megvették neki az addig csak bérelt pianínót. A néni jutányos áron odaadta, 6 havi bérleti díjnak megfelelő összegért, így minden akadály elhárult az otthoni zenei művészet gyakorlása elől.
Anyám egyértelműen zenei pályára készült. Gimnazista volt, amikor megismerkedtek apámmal, s apám ma is emlegeti, hogy hányszor de hányszor várta türelmetlenül a zeneiskola előtt, ahonnan vagy a zongora hangja, vagy ének szűrődött ki. Aztán eljött az érettségi, s szüleim elhatározták, hogy még abban az évben (1977) összeházasodnak. Anyám szerelmes, 18 éves gyerek volt, apám szerelmes, 25 éves gyerek. Így hát a zeneművészeti álmok helyett jött a házasság, s az első gyerek a bátyám személyében (igen, szigorúan ebben a sorrendben ). Persze anyám nem mondott le olyan egyszerűen az álmairól. Ha már híres operaénekes, vagy zongorista nem lehet, legalább legyen valami köze a zenéhez, így ének-zene tanári szakra jelentkezett. A felvételin Lisztet és Bartókot zongorázott, amikor befejezte, még a kint várakozók is megtapsolták. Maximális pontszámmal vették fel, pedig a nagyszüleim miatt hátránnyal indult (családban senki nem volt párttag, nagyszüleim maszekoltak...).
Azt mondják, újszülött voltam, amikor 1982-ben elköltözhettünk anyám kisszobájából egy kispesti panel 3. emeletére. Mivel én voltam a 3. gyerek, így én voltam a legvégső érv a lakásosztály előtt, ami tényleg meghatotta őket. A pianínó jött velünk... Anyáméknak volt egy nagy matraca, egy kisasztala, egy széke és a pianínó. Így kezdték önálló, független életüket egy négyéves kisfiúval, egy másfél éves és egy újszülött kislánnyal. Gyakorlatilag semmink nem volt, anyám mégis a mai napig élete legboldogabb korszakaként emlegeti... Lám-lám, a pénz tényleg nem boldogít.
Ahogy visszaemlékszem 2-3 éves koromra, bevillannak képek. Hárman ülünk kisszéken a pianínó körül, s anyut hallgatjuk, ahogy játszik, ahogy zenél. Tátott szájjal lessük, hogyan képes ilyen szép hangokat csinálni a kezével... Rémlik, ahogy mérgesen rámvillan a szeme, mert miközben játszik, én megpróbálok belekontárkodni, mert én is szép hangokat akarok csinálni. Hiába, zenében nem ismert tréfát.
Na de nem csak anyám volt nagy zenész. Természetesen apám is az volt. Igaz, hogy ő sikamika gitáros volt, de azt jól csinálta. Ő is sokat gitározott nekünk, úgyhogy háromévesen már torkomszakadtából ordítottam, hogy "silávzjújejeje". És persze a lemezek. Volt egy csotrogány lemezjátszónk, és több száz lemezünk. Apám még egyetemistaként gyűjtötte őket, Beatlestől Deep Purple-ig, Komár Lacitól az Illésig, volt minden, és hétvégenként, ha éppen nem mentünk kirándulni, akkor lemezeztünk. Apu letérdelt, és úgy táncoltatott minket a nővéremmel az Isztambulra meg a Ciao Marinára.

A fekete pianínó természetesen most is a nappali éke. Csak már régóta nem zongorázik rajta senki. Gyerekként még úgy volt, hogy zongorázni fogok én is, csak nem vettek fel, így klasszikus gitárt tanultam. Anyu már nem zongorázik, azzal az indokkal, hogy a zongora borzasztóan hamis, el van törve egy kalapács benne, és különbenis, az ujjai már korántsem olyan rugalmasak mint régen. De szerintem ha felhangoltatnám egyszer, nagyon szívesen zongorázna újra, tudom, hogy most is ott van benne a zongoraművész, csak valahogy jól elbújt a vasalnivalók és a kijavítandó dolgozatok mögött.
Sokszor haragszik a zongorára, hogy csak a helyet foglalja, hogy egy ronda, fekete monstrum, talán csak az bántja, hogy nem zongorázik már. Amikor nehezebben éltünk, el akarta adni, de valahogy soha nem jött össze a biznisz, talán nem véletlenül. Pedig egy híres zongoraszalon már biztosra mondta, hogy egy délelőtt akkor eljönnek a zongoráért, de nem jöttek, ki tudja miért, és nem is jelentkeztek. Persze amikor megtudtam, hogy mik a tervei sírva könyörögtem neki, hogy ne adjuk el, bármit, csak a zongorát ne. Nekem ígérte. Azt mondta, ha elköltözöm, elvihetem, az én zongorám most már.
De valahogy nem jó érzés, hogy lemondott róla.