Finom, rehheli harmat csillogott kertem lakóinak levelein, mikor kimentem. Friss, hűs levegő áramlott tüdőmbe, melyben felfedezni véltem a szabadságom illatát. Vége. Közel két év után úgy döntöttem, kiteszem a tehenészlányt, akivel együtt éldegélésünk folyamán a harmónia megbomlott, és nem állt helyre az istennek sem. A másikkal beszélgettem kicsit mélyyrehatóbban, de valahogy nem az a kicsit is kapható típus... Kihívás, amihez kellő tudás, tapasztalat, ismerettség hiányában kevésnek bizonyultam. A tapasztalat megvan, ezentúl támaszkodhatok erre is, miközben haladok előre.

Így hát a kert csendes, minden ismét növekedésnek indult, de nagyon, nagyon nagyon lassan. Ismét rengeteg időm lesz a dolgaimra, a kis kertem művelésére. És valami épeszű társ is kerekedik majd ehelyett a sok hibbant liba helyett (az olvasók mind kivételek, a szereplők mind fiktívek, és kertem sincs... )