Szerk2.: Először 14 évesen merült fel bennem, hogy meg kéne halni, mert senki se vette a jelzéseimet, hagytak vergődni. Hiszen mindenkinek annyi baja van... Amikor a legtöbben vagyunk, akkor vagyunk a legmesszebb egymástól. Mostanra negyven múltam, és megmaradt a fantáziálás az önkezű halálról, mert ez nálam egy nagyon bizarr önszeretési gyakorlat. Hiszen mi lehetne gyöngédebb és egyben nagyon intenzív tett annál mint végső álomba ringatni magam. Senkit sem terhelnék a halálommal. Természetszerető ember lévén az erdő mélyére vonulnék el. De hagyom a fantáziát, ez csak rám tartozik. Nem rátok.
Hirdetés
A bejegyzés célja a felrázás. Nincs halálkultúránk és embertelenek lettünk. Ezzel pont 14 évesen találkoztam először, a halálvágy felrobbanása korábban volt, nem ez ébresztette fel. Egyik nagyanyám rákban haldoklott, csak 59 éves volt. Nem mehettem el látogatni, mert kímélni akartak a látványától a szüleim. Eleve hallucinált a sok morfiumtól és csonttá fogyott. Apám munkahelyén az egyik titkárnőtől tudtam meg, hogy nagyanyám meghalt a kórházban... Éppen arra gondoltam, hogy a szülői tiltás ellenére bemegyek a kórházba, az információn megkérdezem, hogy melyik osztályon van a nagyanyám... és erre rám dobják a hírt, meghalt. Valamennyire el tudtam búcsúzni tőle. Pár hónappal korábban meglátogattam otthonában. Ilyen párbeszédeket és jeleneteket csak minőségi drámákban láthatok, ami ott és akkor megtörtént. Rákérdeztem a beszélgetés és csip-csup teendők közben, hogy ugye meg fogsz halni? Nem kellett szóval válaszolnia. Mindketten sírtunk.
Egyedül dolgoztam fel a gyászt és megtanultam egyedül vinni a terheimet. Azonban a kérdés nem hagy nyugodni, ha már egyszer emberek vagyunk, mégis hová tűnt az emberség belőlünk?
Ez egy groteszk elmejáték rosszkedv idején nálam. Francokat basztatnám az ismerőseimet búcsúlevéllel, ellenben egyetlen frappáns mondat a mellkasomra tűzve remekül kiemelné a helyzet abszurditását és akaratlanul nevetnének. És ez a cél. Ha már egyszer az élet kúrással kezdődik és sűrű bazdmegeléssel folytatódik, keserű tapasztalatok sorával kikövezve, legalább a humorunk maradjon meg a halálban is.
Írás lett fej helyett.
Have a nice day.
Megkésett abortusz.
Végre sikerült valami!
Fájt a fogam.
Nincs élet, nincs sírás.
Végső megoldás.
...
A hozzászólásokba kizárólag frappáns utolsó mondatokat várok! Nekem senki se ossza az észt. Negyvenen túl eleget láttam és kaptam az életből.
Szerkesztés: Erről nem akartam írni, mert úgy véltem, hogy felnőtt emberek vannak itt, akik láttak már egyet-mást és rég rájöttek, hogy a megrendültségünk szart se ér, mert létezik önrendelkezési jog, és ha valaki megteszi, akkor volt rá nyomós oka és ennyi. Vegyétek úgy az önkezű halált mint bármelyik halálokot, rák, infarktus, baleset stb és egyből nem olyan szörnyű és érthetetlen az egész. Én ezt tettem és bárki öli meg magát, nyugtázom. Őszintén szólva, mindenkiből az önzés csöpög és az élni akaró állat ostobasága. Oké, értem én, hogy élőlényekként elképzelhetetlen számotokra a halál, főleg az önkezű, de amíg nem te halsz bele az élet nevű játékba, mégis miért hisztizel?! Ne játszd nekem az oktondit, mert irritál az ostobaság.
