Következő néhány írásom során szeretném bemutatni, leírni életemnek főbb meghatárzó élményeit. Volt egy pár...így belegondolva 30 évesen annyi minden történt velem már, mint néhány emberrel egy élet alatt. Vagy talán mégtöbb.
Mindenesetre a nagy igazság: egyszer fenn, egyszer lenn, és ezt senki nem kerüli el.
Vidéken, egy kis 500 fős faluban töltöttem a gyerekkorom. Sok tekintetben jó volt, de azért voltak hátrányai is. Főleg akkor, ha egy kicsit mást akartál, mint a többi. Legjobb példa erre, hogy matekból és fizikából mindig is unatkoztam az órákon, míg a többiek hónapokig leakadtak a törtekkel való osztásnál. Szerintem, ha van egy tanár, aki mindezt egy kicsit menedzseli, akkor nem csak néhány levelezgetős versenyt nyerek, folytatás nélkül. Szerintem egy városi iskolában különórákra, szakkörökre járhattam volna, több tanulással jobban kiaknázhattam volna a képességeim. Persze, utólag már tök mindegy, egyébként szerencsére nem ezen múlott, hiszen egyetemet végeztem.
Ez csak egy kis kitérő volt, igazából a történetem csak most kezdődik...
Elsős voltam a gimiben, amikor ősszel egy napsütéses szombat délidőben felpattantam a biciklimre (jó kis schwinn csepel volt). Néhányszor már jártam azon az úton, nem volt nagy a forgalom soha, így annyira nem kellett félnem az autósoktól. Bárcsak féltem volna. Amennyire lehetett, mindig lehúzódtam az út szélére. Nem szaporítom a szót, egy autós lesodort az útról az árokba, majd ott is hagyott. Azóta sem derült ki, hogy ki volt. Én pedig semmire nem emlékszem. A kórházban tártem amagamhoz. Jó kis órám volt, talán még emlékszik valaki rá, az a bizonyos ''hétzenés'', aminek a tulajdonsága volt, hogy egy nagyobb ütéstől déli 12-re kalibrálta magát újra. Innen tudom, hogy kb. 20 percig feküdhettem a földön eszméletlenül, mire valami megtalált, és hívta a mentőket (legalábbis az elbeszélések szerint kivontam, hogy mikor találtak rám, és az óra állása alapján). Lábtörés, bordatörés mellett a gerinc-csigolyáim közül is megsérült pár. Kettő sajnos az ideget is nyomta, szerencsére nem szakította el. Ennek eredményeként fél évig élvezhettem a kórházi életet, meg utánna sokáig a jó kis gyógytornát. Fogaimmal sokat jártam utánna fogorvoshoz, ugyanis azok közül is ott maradt néhány. Egy sorstársam írta le találóan, hogy a gerincbe adott érzéstelenítő közben az ember úgy érzi magát, mint amikor összeiszik minden hülyeséget egy bulin, aztán éppen ki akarja dobni a ''színes mai napot''. Az egész testem fájt. Mindent egybe vetve kellett 3/4 év, hogy újra járni tudjak, mankó nélkül, és 5 év, mire már a fájdalmak, és az utóhatások elmúltak. Nem emelhettem szinte semmit, nem nagyon bírtam sokáig ülni, abba kellett hagynom a kézilabdát, és a járásom a mai napig egy kicsit furcsa. Nem nagyon, de észrevehető.
2 alkalommal is meg kellett szakítanom a tanulmányaim, ebből az egyik sajnos egy nagyon buta emberi hozzáállás miatt volt.
Első héten a gimiben jól összevesztem a matektanárral, mert megkértem rá, hogy ne cigizzel azon a szűk folyosón, ahol annyi ember kénytelen átjárni a két épület között. Ez nagy hiba volt, ugyanis onnantól kezdve abban a néhány hétben, amikor még nem volt a baleset, folyamatosan szívatott, elég volt csak hátrafordulnom egy pillanatra, és máris hívott ki felelni. Én pedig buta 15 évesként visszapofáztam. Így utólag már azt mondom, hog fogtam volna be a szám. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy azok érvényesülnek, akik a sarokban meghúzzák magukat. Ezt kellett volna tennem, nade 15 évesen az ember ugye nem mindig dönt, és viselkedik helyesen.
Ez a tanár volt az egyedül, aki különbözeti vizsgát követelt, hogy folytathassam a tanulmányokat. Gondoljátok el, a kórházban voltam, járni sem tudtam. Az lett, hogy szüleim, akik ugye egy más világban éltek, nem akartak hadakozni, kivettek a suliból, és kerestek egy másikat. Sajnos év közben ez azt jelentette, hogy szakmunkásképző jutott csak, az is csak ismerőssel. Mert ugye tanulni valahol kell... Egy osztályba kerültem két általános iskolai osztálytársammal, akik a leghülyébbek voltak az osztályban, folyamatosan bukdácsoltak. Aztán szakmunkás után estin leérettségiztem, majd felvettek az egyetemre, amit azóta el is végeztem, párhuzamosban 6 év alatt kettőt, így valahogy kárpótlást éreztem a kimaradt kamaszkor miatt. Sokszor kívántam, hogy bárcsak ne történt volna meg, nagyon sokszor üvölteni tudtam volna a dühtől, hogy miért pont velem történik ez az egész.
Mindig egyfajta lemaradásban éreztem magam.
Általános iskolai osztálytársaim már javában érettségiztek, amikor én még csak levelezőn kezdtem meg az érettségit, és ugye az egyetemre az estin szerzett tudással nem tudtam rögtön bekerülni, így egy évet ki kellett hagynom, és készülni a felvételire, ami meló mellett nem volt könnyű. Pont matekból...Ami max. pontos lett (ha jól emlékszem, akkor 100 pont).
Persze mai szemmel egy cég IT vezetőjeként már nem érzem a lemaradást, hiszen már nincsenek fix pontok, vagy emberek, amihez viszonítani lehetne. Meg aztán rájöttem, hogy élni az életet, és nem pedig másokhoz viszonyítani.
Céges autóm van. Nem kímélem. Valahogy előjön néha, ha egy biciklist kerülök, az a szituáció, hogy ha egy ütemet lassítok, hogy a szembe jövő elmehessen, és a biciklist a lehető legnagyobb ívben tudjam kikerülni, akkor a mögöttem jövő majom már dudál, villogtat, mutogat, tolna le. Remélem, hogy ezzel az írással egy bicikli-autó rangadót talán megakadályozok, akkor már megérte. Bocs a majomért.
NAGY ÍVBEN KERÜLNI A BICIKLIST, ha előződ!

És hogy mennyire megváltoztatta az életem?
Ma úgy vélem, hogy ha a baleset nincs, akkor érettségivel valami bolti eladó, vagy műszakis egy üzemben lennék. Biztos, hogy nem hajtott volna az utolérési szándék.
Végülis egyszer fenn, egyszer lenn. Folyamatosan.