Merengtem, és szeretnék valamit pontosan tisztázni.

Nem vagyok orvos, nem köt a Hippokratészi-eskü, engem és minden pszichológust más típusú eskü köt. Ennek megfelelően nem az életet kell védenem, hanem az egyént, a klienst, és az egészséges emberképet, és az ennek megfelelő orvoslási, gyógyítási, nevelési módszereket, irányvonalakat, stb.
Az a dolgom, hogy másokat hozzásegítsek egy olyan döntéshez, amellyel békében tudnak lenni, vagy egy döntésük után megleljék az ezzel való belső békéjüket. Ehhez egy oldalról tiszteletben tartom az egyént, az ember- és világképét, a vallás- és hitrendszerét, a származását és kultúráját, a közeget, amiben él, és ennek rendszerében gondolkodom az itt és most szellemében. Ugyanakkor ennek megfelelően globálisan kell kezelnem a szélesebb környezetéhez való hatékony alkalmazkodását, és a jövőjében való boldogulását is. Ennek megfelelően nem beszélhetem rá semmire, és nem is beszélhetem le róla. A saját véleményemet, világ- és emberképemet nem erőszakolom rá, de kérésére megosztom vele. Ilyen helyzetben hansúlyozom, hogy mit fogad el az általános tudományos vélekedés, mi a személyes tapasztalatom és meggyőződésem, és ezt igen markánsan elkülönítem, és tudatosítom benne. Ha mindez segíti a másikat a döntésében, a belső békéjében, vagy az ahhoz vezető úton, akkor annak örülök. Ha úgy vélem, ez csak összezavarná, akkor nem osztom meg vele mindezt.
Minden esetben arra fókuszáltatom az illetőt, hogy belül legyen tisztában a fenti dolgokkal, tegyen ebben rendet önmagában, és tegyen rendet azok között a külső hangok között is, amelyek ide-oda ráncigálják, és amelyek megnehezítik, hogy megfelelő döntést hozzon, olykor akár életről és halálról is. A terápiás munkában nem adok tanácsot, nem mondom meg másoknak, mi a helyes/helytelen, nem adok konkrét megoldásokat sem. Mindenkinek önmagának kell megtalálnia a válaszait, a megoldásait, és a helyes utat. Én azt szolgálom, hogy ezt minél előbb sikerüljön elérnie. (Többek között.)
Ezzel maximálisan eleget teszek annak, amire felesküdtem, és ezt felelősségem teljes tudatában cselekszem meg. Ennél többet nem tehetek.
Ha az én véleményem és világképem egyfajta támpontot ad, annak relevanciájáról sem én döntök, hanem a másik.
A saját hitvallásom, ember- és világképem, tudásom, kulturális és családi hagyományaim elsősorban a saját döntéseimben segítenek, és ha ezekben hatékony vagyok, akkor úgy vélem, nincsen velük gond. A tapasztalataim szolgálhatnak tanulságul, és segíthetik mások útját, de ennek értékességéről is a másiknak kell döntenie. A felelősségem ababn áll, hogy ezzel tisztában vagyok, és a másikban is tudatosítom, amit eddig tudtommal minden helyzetben megtettem.

Úgy vélem, hogy a kollégáim hasonlóan állnak hozzá, és ugyanennek a szellemében dolgoznak. De ezt tőlük kellene megkérdezni inkább.

"Aki a meséket megtalálja, az élet forrásából iszik."