Hát megjött a várva várt folytatás! Előzmény 1 ----> Előzmény 2. -----> Előzmény 3. ------> Előzmény 4. ----> Előzmény 5 -----> Előzmény 6 -----> Előzmény 7. ------> Előzmény 8. ------> Előzmény 9. ------> Előzmény 10 ------> Előzmény 11

Április 07. 21 óra 15 perc Salzburg-Ausztria

Újra itt vagyok naplóm! Nem láttalak pár napja, de tudod, otthon voltam, így nem veled, hanem a családdal foglalkoztam. Ahogy ígértem, most nekiállok, és elmesélem, mi történt az elmúlt pár napban. Érdekes lesz most az írás, mert közben megy a gépen az ausztrál F-1 futam, a család felvette nekem. Kiraktam kis ablakban, úgyhogy lehet, a szokásosnál is több hiba lesz most az irományomban, de azért igyekszem odafigyelni.

Tehát húsvétra minden gond nélkül sikerült hazaérnem, pénteken a kora délutáni órákban álltam meg a szomszéd utcában, kollégámék háza előtt. Azért ott és nem a szokásos helyemen, mert ő nem tudott hazajönni, így a „placc” üresen maradt, és közelebb is van, mint a másik hely. Hazafelé Mosonmagyaróváron a telepünkön vettem ki a 45 perc pihenőt, ott „tisztába is tettem” magam, fürödtem, borotválkoztam, ne ijedjenek meg tőlem az otthoniak. Reggel amúgy érdekes volt Csehben, mikor felébredtem, sűrűn esett a hó, minden fehér volt. Szerencsére el is olvadt, nem maradt meg. Szóval hazaértem szerencsésen, mindannyiunk nagy örömére. Négylábú családtagjaink üdvözöltek a legviharosabban, amíg hárítottam az egyik nyelves puszit, már csattant is rajtam a másik. Végül hagytam, hadd ugráljanak körbe, így hamarabb szabadultam.
A családnak a „vásárfiát” kiosztottam, volt nagy öröm, három (majdnem) felnőtt fiam kisgyerek módjára rakosgatta a csokikat, konzerveket, borokat a konyhaasztalra, jó volt nézni őket, ahogy örülnek. Pont úgy viselkedtek, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, és én pont annyira örültem az örömüknek, mint akkor… hiába múlik az idő, az ember nem változik.

Bár most nem töltöttem annyi időt távol, mint előtte, ugye 15.-én otthon voltam, de így is szinte tobzódtam, azt sem tudtam, hova kapjak. Egyszerre neteztem, filmeztem, tv-t néztem, kutyáztam-macskáztam, plusz a nejem is egyszerre akart mindent elmesélni, megmutatni, a kerttől kezdve az új filmekig bezárólag. A végén már nevetve mondtam neki, hogy ha most letudunk minden mesélni-mutatni valót, akkor akár másnap mehetek is tovább, mert nem marad mondanivalónk egymásnak. Kértem, „ossza be” három napra a mondandóját. Sajnos az idő ugye nagyon elromlott húsvétra, hétfőn viharos szél mellett szinte egész nap esett az eső, kutyáink nagy bánatára. Blondy hozta szokásos formáját, pillanatok alatt átlényegült varacskos disznóvá, hihetetlen módon tudja összesározni magát. Morgó nyugodtabb, ő csak elfekszik és nézi szeleburdi kollégáját, ő nem érez késztetést a sárfürdőre. Közben jutott eszembe, hogy én vasárnap, meg amikor jó idő volt, egy vödör meleg vízzel, meg egy gyökérkefével lesikáltam az ajtó körül a falat, mert Blondy kutyánk szinte újravakolta a tél folyamán, amikor a sáros bundájával nekidőlt. Úgy szokott az ajtóban ülni, nekidőlve annak, hogy szinte beesik sokszor a nappaliba, amikor kinyitjuk.

Vasárnap es hétfőn a rokonok-barátok jöttek hozzánk, beosztottuk őket, hogy ne legyen tumultus. A nagy vendégjárásnak a Spanyolból hozott borok látták a kárát, az összeset sikerült meginnunk, természetesen a fiúkén kívül. Volt még sonka, tojás, süti, minden, ami ilyenkor kell. Igaz, én elővigyázatosságból a hálószobánk ajtaját kulcsra zártam vasárnap este, számítottam rá, hogy a srácok reggel megmerénylik az anyjukat, és nem akartam arra ébredni, hogy a nyakamban landol egy-két-három pohár víz. Volt már rá példa régebben, hogy én többet kaptam, mint a nejem. Jól is tettem, mert kora reggel motoszkálásra ébredtem, mint később megtudtam, Dávid fiam próbált bejönni.
Azért a locsolás nem maradt el, később asszonypajtás megkapta, ami járt neki. Végül is elmúltak az ünnepek, es kedden reggel hat órakor elindultam otthonról, hogy az épülő cementgyárban leadjam a rakományomat Királyegyházán. Előtte meg otthonról felhívtam a diszpécserünket, es kertem matricát a kocsira. Az új M6-on autóztam végig, azóta többen is kérdezték kollégák, hogy milyen volt, hát nekik sem tudtam mást mondani, mint hogy jó. Nem volt forgalom, nem volt korlátozás, olyan volt, amilyennek egy autópályának lennie kell. Ráhajtottam, felhúztam a tempót 87-re, tempomat bekapcs, és ennyi. Ez a jó a pályában, ezért „szeressük”. A lerakóra érve jött a hideg zuhany, miután egy jó óra várakozás után közölte a főnök, vagy valami hasonló, hogy kis türelmet kér, de a darus Debrecenből jő, és még nem ért ide. De nyugi, már elindult!

Nem nagyon idegeskedtem, sőt eleinte azt hittem, ez a körülmény is az én malmomra hajtja a vizet. Ugyan is annyira biztos voltam benne, hogy onnan, Pécs alól én még hazamegyek, hogy pl. nem is borotválkoztam meg, sőt a ruháimat is csak nejem határozott fenyegetésére voltam hajlandó eltenni. Mert mi van, ha mégsem…? Igaza lett. Még le sem raktam a viharos szélben, amikor már villogott a casonon a led, jelezve, üzenetem jött. Eszerint át kell hajóznom Kaposújlakra, es ott felrakni a WOLF kft. telephelyen, majd azt leszállítani Ausztriába, Linz közelébe.

Beütöttem a GPS.be a címeket, meghatároztam, hogy nem Szlovénia felé akarok menni, ( a gép mindenáron arra akart vinni) hanem Rábafüzes felé, és elindultam. Nem zsíros kanyar, amolyan kanyarka, alig több, mint 550 km az egész. Kaposújlakon gyorsan elkészültem, nem sok cuccom volt, összességében alig több, mint 12 tonna, különböző zsaluzat agyagok, kalodákban. A legrosszabb az volt, hogy felülről, daruval rakodtak, és a viharos szélben nem kis munka volt a ponyvát cibálni, hiába fut görgőkön az egész, ha a szél feszíti, nagyon tud szorulni.

Miután a munkaidőm erősen fogytán volt, közben azon is elkezdtem agyalni, hogy meddig juthatok még aznap. Egy kis ideig még azon is eltöprengtem, hogy át sem megyek Ausztriába, de ezt hamar elvetettem, mert akkor másnapra is kellett volna magyar matricát kérnem, aminek a cégnél nem biztos, hogy örültek volna. Így hát a lovak közé csaptam, mint már annyiszor, és célba vettem Rábafüzest. Mivel nem autópályán mentem, lényegesen lassabban tudtam haladni, de végül is 14 óra munkaidővel nem messze Nickelsdorftol, egy parkolóban álltam ki éjszakára.

Nem voltam egyedül, több kolléga is ott töltötte az éjszakát. Másnap (ma) hatkor folytattam utamat, a kanyargós, hegyes-völgyes úton hagyva minden üzemanyag megtakarításomat, végül is nem sokkal 10 óra után a célnál voltam. Itt laza három óra ácsorgás következett, mert az egész cégnél két melós volt hivatott a kamionokkal foglalkozni, és ők épp egy másik kocsin dolgoztak. Így megint csak a munkaidőm fogyott, de már kezdtem megszokni.

Mikor nekiálltunk végül is rakodni, beütöttem a Casonba a lerakás kezdetét, így mire végeztünk, már ott is volt a következő feladat: Salzburg fel, es Németben, Burstadtban a lerakó másnap. Újra 500-egynéhány kilométer… Alig több, mint ezer kilométer, és két rakodás. Nem szeressem, nagyon nem, de hát ez van. Mindig nem lehet Spanyolba menni… Az átállás alig több mint 90 km. De legalább onnan mar az A-1 pályán. Elég volt a szerpentinből, ahogy számoltam, olyan 50-60 liter korul járok túlfogyasztásban. Mondjuk 100 fölött volt a spanyol tél után, tehát kopik, kopogtat, de így nagyon lassan leszünk „nullszaldósak”.

Útközben megálltam egy Billa-ban is bevásárolni, minuta szinte mindenből kifogytam, feltöltöttem a készleteimet, mindezt kicsivel több, mint 60 Euróm bánta. Viszont most van mindenem, kb. két-három hétig elvagyok, ha nagyon muszáj. De ezt csak „halkan” írom, nehogy megtudják. Nem szeretnék megint 5 hetet kint lenni, Kettő, max. három még elmegy, efölött már nagyon sok. Tehát átautóztam Salzburgba, itt már voltam tavaly, ismerős volt a hely. Négy nagy köteg bútorlap a rakományom, több, mint 24 tonna, a legrosszabb az egészben, hogy 12 spanival kell lekötni, élvédőzni, szóval macerás. És mivel németbe megy, illik is megcsinálni rendesen, a BAG nem szórakozik. Sajnos most nem adtak hézagkitöltőnek raklapot, mint tavaly, (akkor meg nyertem is pár ezrest az akción, miután azt mondták, dobjam le valahol útközben), hanem ikszben le kellett elől is kötnöm, vagy fél órát szenvedtem vele, mire megértettem, mit akarnak.

Miután mindennel végeztem, épp csak annyi időm maradt, hogy idáig eljöjjek, most a pálya mellett állok, egy rasthofban, a német határtól két kilométerre. Szerencsére volt szabad hely, 12 óra 56 perc munkaidővel álltam be, így a 11 pihenőm is meglesz reggelig, úgy terveztem, hatkor indulok. Délután háromig van lerakás, 500 km, nevetve meg lesz. Igaz, sok időm nem marad utána, de sebaj. Remélem, holnap mar hosszabb kanyart lövök magamnak.

Vége lett a futamnak is a gépen, ez azt is jelenti, hogy vagy másfél órája körmölök már. Viszont utolértem magam újra. Családnak SMS letudva, már rég alszanak talán. Miközben írtam, elszopogattam három Radlert is, így most erős késztetést érzek a síelésre. Nem marad hát vissza más, mint a már-már védjegyemmé váló elköszönés:
Jo éjszakát drágáim, jó éjt Magyarország!

Április 08. 19 óra 20 perc Wetteren (hát én ilyet nem találok maps-on) - Németország

Azt hiszem, kezdem megérteni Petőfit. Nem a verseit, azzal sosem volt gondom, hanem a nagy Alföld-szeretetet. Már nekem is hiányzik egy kis síkság. Gondolom, az ő idejében is volt valamiféle üzemanyag norma a lovaknak, és nyilván sík vidéken kevesebb zabot fogyasztottak, mint hegyes terepen, így könnyedén kijött a zabnormából az alföldön. Nos, az én „lovaim” úgy tűnik, a nadrágot is leeszik rólam, már meg sem kísérlem követni a fogyasztást, ami mostanra rendesen elrugaszkodott az elvárttól. A menetlevélre ugyan a frankot írom mindig, de a tankokban egyre nő a hiány, nem ártana már egy jó kis olasz pálya, hogy egyenesbe jöjjek valamelyest. Komolyan mondom, az utóbbi három napban többet másztam hegyet, mint egy ereje teljében levő, aktív alpinista.

Tehát ma reggel hat korul indítottam a tachográfot, és a kötelező 10 perc után, újfent a lovak közé csaptam. Nyomni kellett neki, mert 510 kilométer volt meg hátra, és tartottam egy kicsit német barátaink stau-képző tudományától is, ebben az országban elég nehéz hosszú távon tervezni a pontos érkezést

Éjjel jól sikerült aludnom, bár a három-négy-(öt?) Radler szívatott rendesen, éjfélig olyan fél óránként látogattam a pótkocsi hátulját, mintha vízhajtót vettem volna be. De azért csak kiürült a „tartály” és elaludtam. Miután napközben jó idő volt, a fűtést nem indítottam el, reggel négy körül fel is ébredtem, hogy fázok. Nem csoda, mínusz 4 volt kint!

Szóval elindultam, és végül is nem sokkal délután kettő után a lerakón is voltam. Szerencsém volt, mert háromig vannak, és senki sem volt előttem, így egyből állhattam az ajtóhoz, ahol leszednek. Még a targoncás srác várt rám, amíg a 12 spanit leoldoztam, meg a bal oldalt leponyváztam. Rendesen leizzadtam, de alig fél óra múlva már üres is voltam. Míg a pótot rendeztem, megjött az újabb fuvar, miszerint holnap Reiskirchenben és Kunzelban rakok fel, és Párizsban le másnap. Miután még maradt bő két órám, úgy döntöttem, ráközelítek az első címre, hogy holnap több idom maradjon, így jutottam el idáig, innen mar csak 35 km. Az egész fuvar amúgy tokkal-vonóval alig több mint 700 km. Onnan, mármint Párizsból szerintem Olasz lesz, vagy haza, bár ez utóbbi csak alom. Majd kiderül. Párizs mellett van Marly la Ville, az Electrolux egyik raktára, onnan szoktunk Forliba, Olaszba menni pl. De én már mentem onnan hazafelé is, tehát bármi lehet.

Útközben egy érdekes felfedezést is tettem, a főutak mellett feltűnt, hogy a parkolókban több helyen is, szakadt lakóautók állnak. Aztán észrevettem, hogy a kocsi előtt, vagy mellett, hasonlóan szakadt hölgyemények dekkolnak. Ekkor esett le a tantusz, hogy mobilizált örömlányokat látok, akik viszik magukkal a kéjlakot is. Szerintem praktikus megoldás… Most mar túl vagyok a vacsorán, csirkepörit ettem csigatésztával, hozza természetesen Radler kísérőnek. 45 cent volt egy dobozzal, igaz szinte alkoholmentes, talán két százalékos, de marha finom, legalább is én szeretem. Sajnos már nem sok van belőle. El is érkeztem a nap végéhez, ezért (sem) jó a rövid fuvar, mert nem tudok mit írni róla. végül is csak megyek, rakodok, majd nemsokára lerakodok, aztán újra megyek egy kicsit, majd vége a napnak. Akár így is le lehetett volna írni, de hogy nézne az ki? Volt azért stau is, Frankfurtnál rendesen bedugultunk, hogy aztán egy jó fél óra araszolgatás után, egyszer csak meglóduljunk. Természetesen a torlódás oka megint csak ismeretlen maradt, lehet, egy derék német elbambult egy kicsit. Sosem tudom meg.

Most irt a nejem is, ő ma vizsgázott, lett egy újabb szakmája, ötösre letudta a dolgot, gratuláció neki! Ha minden jól megy, hamarosan talán munkahelye is lesz. Szoritok nagyon! Én meg elfilmezek egy kicsit, aztán elteszem magam holnapra, két helyen is rakodnom kell, kell az energia. Már csak a köszönés maradt, így hat: Jo éjt otthoniak, jó éjt Magyarország!

Április 11. 18 óra 05 perc Párizs - Franciaország

Újra itt vagyok a gép mögött,két napig nem írtam megint, bocsánat érte, de egyrészt a "menésen" kívül semmi nem történt, másrészt bevallom, megint lusta voltam az íráshoz miután estenként megálltam. Úgy gondoltam, hogy majd itt, Párizsban bepótolom a hétvégén. Akkor neki is kezdek, megpróbálom összeszedni időrendben a történteket.
Tehát két felrakóm volt Németben, ennek mondjuk annyira nem örültem, de bíztam benne, hogy nem lesz különösebb gond, miután a GPS gond nélkül tudta mindkét címet, így talán nem kell majd keresgélnem.

Így is lett, mivel csak fel órányira voltam az első címtől, így már fél nyolckor ott is voltam. Egy hangulatos kis településen volt, pikk-pakk fel is raktak a mindössze 900 kilónyi rakományomat, pár dobozt. Innen 110 kilometerr volt Kunzell, második címem. Itt már tovább tartott a pakolás, itt egy nagy logisztikai központban volt a cím, de itt is hamar végeztem.
Kevéssel 11 után neki is lódultam a távnak.Igazából nem nagyon siettem, volt meg egy majdnem teljes műszakom, meg a másnap délelőtt, minderre kb. 600 kilométer. Már közel két órája kocogtam a pályán, mikor is megcsörren a céges telefonom, főnököm érdeklődött, hogy elindultam-e már. Mondom, persze, mar jó régen, "mindjárt Párizsban vagyok". Az jó, mondja, akkor forduljak vissza Kunzellbe, mert valamit elfelejtettek felrakni. Nem idézem vissza magvas gondolataimat, 130 kilométer voltam Kunzelltol...Így már érdekesebb lett a megérkezésem másnap délig Párizsba.

Mindegy, visszafordultam, visszamentem, mint kiderült, csak a legnagyobb dobozt nem tettek fel. Gyorsan feldobtak, lespaniztam, egy bazi faláda volt, de alig több mint 300 kiló. Újra 600-ra voltam Párizstól, es közben eltelt 3,5 óra... Újra startot vettem, a kijáratot a városból már fejből tudtam. Nem csoda, másodszor voltam ott egy nap alatt...ezután eseménytelenül telt az út, csupán annyi változás volt, hogy a tempomatot 87-ról 89-re húztam. Most már sietni kellett...Pontban este hétkor Saarbruckennel átmentem Franciába, es nem sokkal később, Metznel megálltam éjszakára.Összességében 673 kilométert tudtam jönni. Ha nincs a kitérő, éppen Párizsba érek. Így pedig meg volt hatra háromszáz körül.

Mindegy, este nyolckor álltam meg, reggel hatkor indultam is tovább, úgy gondoltam, nem lesz gond az érkezéssel.Nem is lett, két óra vezetés után egy Shell kútnál 120-ra Párizstól megálltam, úgy okoskodtam, hogy Párizsban a szokásos dugó lesz, ott menni fog az idő rendesen, így inkább kiveszek 45 percet korábban, es marad idom a francia fővárosra. A kúton ráadásul volt gratis net, így a családdal is tudtam beszélgetni. Igaz mindez a reggeli rovására ment, mert kajálni meg rendesen elfelejtettem. Sebaj, majd ha végeztem. Közeledve a forgalom is erősen besűrűsödött, de ellentétben a nemet pályákkal, ha lassabban is, de folyamatosan haladt.

Miután a vásárváros a központban van, tényleg a "sűrűjébe" kellett autóznom, ilyen közelről meg nem láttam az Eiffel-tornyot, mint akkor a kocsiból. Végül szerencsésen megérkeztem a teherportához, ahol a CMR bemutatása után a néger portás kedélyesen intett, hogy mehetek nyugodtan. De hova? Nekem a cím eddig szólt, és nem tovább,ez még egy vásárváros, sok-sok pavilonnal, keskeny utakkal, es sok türelmetlen, fáradt, és hozzam hasonlóan tanácstalan kamionossal. Volt ugyan a CMR-en egy név, meg egy telefonszám, hogy azt hívjuk fel, ha gond van. Ja...francia név, francia telefonszám. Gondoltam, a kereskedő csak lerendezte a dolgokat, ha már nekem időben kellett érkeznem, de újra (nem) csalódtam.

A koordinátorom szintén nem tudott érdemben segíteni, csupán annyit tudott mondani, hívjam fel a diszpécsert, ő meg tudja nézni, hova kell vinni a cuccot a vásárvároson belül. Közben persze lassan gurultam a kocsival az úton, egy hatalmas csarnokot kerülve, és egyik sarkon befordulva egy Wabis pótba botlottam, amit éppen szedtek le oldalról. Kiderült, kolléga Münchenből ugyan ide hozott ugyan ennek a kiállításnak árut, így szerencsém volt, pár perccel később már át is adtam az okmányokat az illetékesnek. Nyithattam a kocsi oldalát, es mindegy másfél óra múlva már le is ürültem.
Közben az is kiderült, hogy itt helyben lehet, sőt kell éjszakáznunk, pontosabban hétvégéznünk, miután 10-tol már stop volt, vasárnap pedig egész 22-ig. Szerencsére van WC, víz, bolt, minden. Meg net is, sajnos csak fél órás, utána aznap már nem enged fel, hiába trükköztem. Van ugyan fizetős wifi is, de kártyát nem tudtunk sehol venni hozzá.

Egy bő órás "technikai szünet" után folytatom az írást,mert mikor írni kezdtem, feltettem az estebédemet a gázra, és az elkészült. Így miközben a billentyűket kalapáltam, a csirkegulyás békésen rotyogott mellettem, isteni gőzfelhőket böfögve a légtérbe. Estebédet írtam, mivel reggel egy szolid reggelit fogyasztottam csak, (6 tojás, néhány szelet szendvics kenyér megvajazva, egy kis szalámival, mindez megöntözve egy liter tejjel). Tehát az ebéd elmaradt, helyette kirándulás volt a program. A gulyás elkészült, mint már említettem, így napló pause, szolid vacsi, most folytatom.
Már céloztam rá, hogy ma kirándultunk. Még tegnap csatlakozott hozzánk egy harmadik kolléga, ő Gartner-es, és mikor megtudta, hogy mára városnézést ütemeztünk be, ő is jelezte, hogy velünk tartana. Tehát ma reggel, "természetes ébredés", és a már részletezett szolid reggeli után, (tudtam, hogy kemény kilométerek jönnek, gyalog, ezért gondoskodtam a kalóriabevitelről)a térképet bememorizálva, nyakunkba vettük a várost.

Előtte a GPS-en megnéztük, merre mennyi, így nem vaktában mentünk. Mivel a központban vagyunk, így a torony légvonalban alig három kilométerre van, a Szajna meg mögöttünk, talán félre. Az Eiffel meg ugye a Szajna mellett. Így kitaláltuk, hogy lesétálunk a folyóig, ott meg a parton a toronyig. Nagyjából így is lett, csak azt felejtettük ki a számításból, hogy ma volt a Maraton itt, így néhány tízezer futó hömpölygött a rakparton. Ezért felhagytunk ezzel a tervünkkel, és egy, a folyóval nagyjából párhuzamos utcában mentünk tovább. Szerencsére Párizs szimbóluma több kilométerről látszik, így mindig irányba tartva, jó óra alatt oda is értünk. Szerettünk volna fel is menni rá, akár gyalog is, de mind a négy pénztárnál (a négy lábánál van a feljáró, meg a pénztárak is) tobbszaz méteres sorok kígyóztak, így ha nehezen is, de úgy döntöttünk, inkább nézelődünk, mint sorba állunk. A rengeteg árustól, akik mind kisebb-nagyobb Eiffeleket árultak mindenfele színben, szinte lépni sem lehetett.És ehhez jött még az a néhány ezer ember, aki mind a tornyot, és a környezetet akarta lefényképezni, lehetőleg úgy, hogy ő is a képen legyen. Ebből adódóan marha nehéz úgy lőni egy képet, hogy azon csak pl. én, meg a torony látszódjon.

Mivel megígértem otthon, hogy valami souvenirt viszek innen, egy bóvliárus butiknál majdnem vettem kis torony-kulcstartót, darabját egy pénzért, de (szerencsére) úgy gondolkoztam, hogy azért körülnézek. Túl nagy választék nem volt, mindenhol ugyan azt árulták, főleg színes bőrű srácok.Sőt, megtudakolták, hogy honnan vagyunk, magyarul mondták, hogy "három darab egy Euró". Én meg majdnem vettem a butikban darabonként ennyiért. Az üzlet gyorsan megköttetett, a srác szomorúan vette tudomásul, hogy sem öngyújtót, sem dugóhúzót, meg úgy egyáltalán semmit nem akarok mást venni, így az ötösömből hatalmas sóhajjal adott vissza 4-et. Fiatalabbik kollégám nem volt ilyen garasos, kezdetnek ő is három kulcstartót kért, de tízessel fizetett, így alig öt perccel később már két öngyújtóval, es vagy 8 darab kulcstartóval lett gazdagabb. Igaz, egy centet sem kapott vissza...Meggyőző rábeszélőkéje volt az eladó srácnak.

Innen elsétáltunk a diadalívhez, nem tudom, milyen messze volt, de nagyon... Ahogy telt az idő, úgy fáradtunk, de a látnivalók feledtették velünk az ébredő izomlázat, ha kicsit elpilledtünk, akkor leültünk egy padra pár percre. Meg kell jegyeznem, nem kicsit van (nekünk) drágaság, egy sima hot-dog is legkevesebb 7 Euró az árusoknál, egy fagyiért is minimum 5 Eurót kell fizetni. Kiértünk a Champs-Élysées-re (Sanze Lizee, nem biztos, hogy franciául helyesen írtam, de valahogy így néz ki), gyönyörű, kétszer talán 4 sávos sugárút, egyik végén (vagy a közepén?)a diadalívvel, szájtátva néztük a hömpölygő tömeget. Két oldalon gyönyörű házak, alattuk luxus boltok, szállodák, Bentley, Ferrari, Bugatti szalonok, csak kapkodtuk a fejünket. időközben a maratonnak vége lett, így a tömeg ellepte a sugárút két oldalán a járdát, ezernyi csapzott, rajtszámos, futócipős férfi, nő, gyerek zúdult szembe velünk. Feltűnt, hogy mindenkinek aranyerem volt a nyakában, kitaláltuk, hogy biztos aki végigfutotta a távot, az kaphatott. Amennyit mi kutyagoltunk már eddigre, egy bronzot mi is kiérdemeltünk volna...

Elslattyogtunk a diadalívhez, egy korforgalom közepén van, aluljárón lehet odajutni. Itt nem volt ugyan nagy tömeg a pénztárnál, de a 10 Eurót soknak találtuk ahhoz, hogy felmenjünk a néhány tucat lépcsőn, így ezt kihagytuk. Körbejártuk, fényképeztük, kifújtuk magunkat. A GPS szerint ekkor 5,4 kilométerre voltunk a kocsiktól...majdnem elsírtam magam. A lábam már nem éreztem, de kollégák mosolya sem volt őszinte, így arra gondoltunk, hogy vissza "tömeg közlekedünk" a kocsikhoz. Egy megállóban a kifüggesztett térképet böngészve hamar letettünk erről a szándékunkról, mert egyszerűen nem tudtuk kisilabizálni, hogy hány átszállással tudnánk megoldani az utazást. Közben, míg ezen tanakodtunk, haladtunk visszafelé, es egyszer csak ismerős toronyházakat láttunk a távolban. -Innen már nincs messze!-felkiáltással további egy óra múlva már a kocsiknál is voltunk...Összességében vagy 8 órát mászkáltunk, legalább 10 kilométert sétáltunk, de nagyon élveztük mindhárman. Egyik kollégám meg is jegyezte, hogy ezért sokan egy rahedli pénzt fizetnek, hogy itt lehessenek, mi meg ingyen vagyunk, sőt, még nekünk fizetnek érte. Így is lehet nézni...

Ja, ami még említésre méltó dolog: rengeteg biciklis, mindenhol biciklikölcsönzők a járda mellett, automata, a mechanizmusát csak sejtjük, de biztos jó, masszív ágyváltós, mindennel felszerelt bringákat lehet bérelni, fel óra ingyenes, egy óra 4 Euró, két óra talán 6, a továbbiakat nem tudtam megjegyezni.

Ezenkívül rengeteg görkoris, senkit sem zavarnak, ahogy cikáznak a járdákon, de ők is láthatóan vigyáznak a gyalogosokra.Láttunk például egy legalább 60 éves bácsit, amint fejhallgatóval a fülén átszellemült arccal görkorcsolyázott. Talán náluk is több a motoros, annyi nincs mint Rómában, de így is legalább tízszer annyi van, mint otthon.

Lassan három órája pötyögök, azt hiszem leírtam mindent, amit szerettem volna. Csináltam egy csomó képet, mar át is alakítottam a bloghoz, hogy jó legyen a mérete, becsomagolva várják, hogy hazaküldhessem ha internetközelbe érek, remélhetőleg ez holnap reggel lesz.
A további dolgomat még nem tudom, így reggel sem kell kapkodnom, legkorábban valamikor kilenc körül kaphatok fuvart, úgy számolom.

Most befejezem, jön a szokásos elköszönés, utána egy kis filmezés még, és szerintem holnaptól jópár napig egy erős izomláz. Még jó, hogy automata a kocsi, legalább kuplungoznom nem kell.

Tehát: Szép álmokat drágáim,jó éjt Magyarország!

Április 14. 18 óra 50 perc Forst-Németország

Már megint csak elsunnyogtam pár napot az írással, de most pótolom. Lehet, jobb is így, ugyan is nem kell annyit tótoznom, hogy mit is írjak, könnyebben összejön pár oldalnyi anyag. Hogy stílszerű legyek, megint csak egy kis "előzetes" a végéből: ma nem sokon múlott, hogy lehúzzam a rolót a cégnél, komoly késztetést éreztem rá, hogy, ahogyan már megtették páran előttem, a slusszkulcsot meg a céges telefont egy laza mozdulattal a tankba ejtsem, és hátrahagyva a szerelvényt, hazastoppoljak Waidhausbol. Nem tettem meg végül, de még megeshet, és akkor a napló is véget ér. A miértre a válasz alább.

Tehát azzal fejeztem be, hogy vasárnap hulla fáradtan elfeküdtem a kocsiban, és szinte azonnal el is aludtam. Másnap reggel kopogásra ébredtem, egy lengyel kolléga szeretett volna elmenni, csak tőlem, meg meg vagy négy másik autótól nem tudott. Jó fel órás tologatás után sikerült neki, én viszont beljebb kerültem a dzsumbujba, de miután még nem volt semmi konkrét feladatom, nem idegeskedtem különösebben. Nem úgy fel óra múlva, ugyan is jöttek a guardok, és ellentmondást nem tűrve, mindannyiunkat kezdtek kitessékelni a vásárvárosból, aki már üres volt. Miután kellett a hely az újabb kamionoknak, ezt meg is értettük, csak azt nem tudtuk, hogy hol parkoljunk Párizs közepén. Mindegy, mese nincs, menni kellett, szerencsére egy közeli utcában meg tudtunk állni, igaz, várakozni tilos volt, de annyian voltunk, hogy bíztunk benne, nem zavarnak el minket. Szerencsére nem sokat kellett állnom, nemsokára megkaptam az újabb fuvart: Auby a felrakó,

Párizstól mindegy 240 kilométerre, és, nem hittem a szememnek: Budakeszi a lerakó! Ilyen sem volt még, egy hét után haza! Akkor még hittem a mesékben...Elautóztam a felrakóra, egy jó nagy gyárhoz, ahol horganyzott lemezt állítanak elő mindenfele méretben, felrakodtam, és 24 tonnával nehezebben elindultam Aachen felé. Este hatkor leptem át Belgiumba, és miután úgy saccoltam, németben tele lesznek a parkolok, így Aachen előtt egy órányira kiálltam éjszakára. Másnap reggel Baelenben megtankoltam, majd nem sokkal nyolc után Nemet földre gurultam. Innentől "stauland" minden jóval elkápráztatott, és miután kb. 700 kilométer volt, amit a dugók hazájában kellett megtennem, semmi jóra sem számítottam. Nem kellett nagyot csalódnom, a szokásos dugok fogadtak, Nürnbergnél például egy óra alatt tudtam haladni 30 kilométert, autópályán! Az egész ország egy globális stau, sosem értem meg, hogy a németek hogyan tudnak időben odaérni bárhova is autópályán. Ülnek a stauban, beszélgetnek, esküszöm, még mosolyognak is, szerintem még tán házaséletet is ott élnek esténként. Ha már haza nem érhetnek... Én meg legszívesebben eltolnám a kocsisort az útból.

Már épp tervezgettem, meddig megyek, amikor megcsörrent a céges telefonom. Főnököm érdeklődött, merre járok, és mikor mondtam neki, hogy Subentől 300 kilométerre, mondta, hogy ne arra menjek, forduljak Waidhaus felé, mert ott pótot kell cserélnem egy kollégámmal.

Nyeltem egyet, mondtam, hogy OK, küldtem egy üzenetet haza, hogy stornó a hazamenetel, és mentem új úti célom felé.Ott várt is rám kollégám, akinek, mint megtudtam, tele lett a töke az 5 hetes kint léttel, és közölte, hogy eddig, és nem tovább, vagy kap magyar fuvart, vagy otthagyja a kocsit a parkolóban. Így kerültem én a képbe...
Csak azt nem értem, hogy Székesfehérváron miért rakodott meg, miért nem ott mondta, hogy haza akar menni. Mindegy, nyilván megvolt a jó oka rá. Így pótot, és okmányokat cseréltünk, és én visszaautóztam a határra, hogy a terminálon éjszakázzak, mivel Philips TV-ket viszek, és azzal csak őrzött, kijelölt parkolóban lehet megállni éjszakára. Mondjuk a régi terminál minden, csak nem őrzött... Mindegy, hárman is voltunk ott elektronikával, így nem voltam egyedül. A nagyobbik baj az volt, hogy egy emberke, akinek az a dolga a cégnél, hogy figyelje az értékes árut szállító kocsikat, három-négy óránként felhívja a sofőrt telefonon, hogy megtudakolja, minden rendben van-e. A pihenőidő alatt, amikor elméletileg a sofőr aludna... Ja és felhívta a figyelmemet, hogy éjjel fokozottan figyeljek a rakományra. Mondtam, persze, holnap meg nyilván küldenek egy pihent sofőrt aki vezet helyettem. Röhej, de komolyan, nem is értem, hogyan képzelik. Ha jól számoltam, háromszor ébresztett fel az éjjel, legutoljára tan fel öt körül. Mellesleg egész éjjel "járőröztem" a kocsi körül...

Aztán végül, hajnali fél négy körül jött a fekete leves, nejem üzent, hogy megkaptam a fizetésemet, 6000 kemény magyar forintot. Leírom újra: HATEZER Forintot. Közel tízezer kilométerre. Infarktust kaptam, azonnal kiment az álom a szememből. Mi van?! A járatokat időben leadtam, illetve hazaküldtem, az nem lehet, hogy nem számolták el. Levontak mégis egyben a büntetést? Mondjuk, ezen még csak nem is csodálkoztam volna, alapjában véve tetű banda, ezt mar régóta tudom. De 500 Euró az max 135 ezer Ft, a 10ezer km meg 210ezer. Nem jön ez ki sehogy sem. Küldtem egy üzenetet a főnökömnek, és úgy döntöttem, addig nem mozdulok a parkolóból, amíg választ nem kapok. Nyolckor aztán felhívtam, és rövid szóváltás után megtudtam, hogy levontak 300 Eurót, (miért pont ennyit, fene sem tudja) meg 81 ezer Ft túlfogyasztást. Erre az autóra, ami, bár a dombok közt kicsit ugyan "túlitta" magát, de közel sem ennyire. Ugyan is, a gazolajat nagyker nettó áron számolják, ami így alig több talán, mint 260 Ft literenként, vagyis nekem 311 literes túlfogyasztásnak kellett volna kijönnie, amit azért csak észreveszek. Nekem nem egyenes ez, sőt nagyon is görbe. Január óta veszem észre, hogy vonogatnak a bérből, hol többet, hol kevesebbet, de ez már arcpirító, nem is hagyom annyiban. Közöltem főnökömmel, hogy ezt a kanyart meg elviszem, aztán haza.

Ha nem, akkor kocsi nélkül megyek, de megyek. Nejem felvette a kapcsolatot a DAS-al, minden követ megmozgatok, de úgy érzem, elfogyott az erőm. Nyilván nekünk az van megírva, a sors könyvében, hogy mindenünket el kell, hogy veszítsük, és így is lesz. Nem tudok rezsit fizetni, a gázt hamarosan kikötik, a villany sem fog örökké égni, a kocsinkat már elvesztettük, a ház meg "egyelőre" megvan. De csak idő kérdése, meddig. Biztosan előző életemben valami nagyon rosszat tehettem, vagy a családom valamelyik tagja, nem tudom, és most ezért bűnhődünk. De könyörgöm, meddig még? Évek óta süllyedünk, lassan összecsapnak fejünk felett a hullámok, elnyel mindent a sötétség, és nem tudok ellene semmit tenni. Eljöttem a családomtól, hogy nekik, nekünk jobb legyen, könnyebb legyen egy kicsit az életünk, erre tessék, otthon több segélyt kapnék, mint amit ennél a tetű cégnél van merszük kifizetni. Eddig védtem, minden fórumon, ahol szidalmazták, azt mondtam, nem szarok oda, ahonnan enni kapok, de most úgy érzem megtehetem, hisz ez a pénz éhen halni is kevés, nem hogy enni.Egy dolog azonban már most biztossá vált bennem: amint lehet, és csak a legkisebb esélyem lesz rá, hogy elhelyezkedjek máshova, otthagyom. Nem engedem meg még egyszer, hogy ezt tegyék, nem velem, hanem a családommal. Ha egyedül élnék, már régen az árokba borítottam volna a szerelvényt valahol, aztán viszlát. De nem tehetem meg, miattuk. Nem is teszem, ezt megígértem nekik.
Tehát itt tartanak most az események, holnap éjjel indulok Dreux-ba, ez Párizstól nyugatra van, innen meg több, mint 650 kilométerre, és dél a lerakó.

Most elmegyek, kiáztatom magam a zuhany alatt, megpróbálom az agyamat is kimosni, bár félek, ez nem fog sikerülni. Érdekes módon, szinte mocskosnak, koszosnak érzem magam, pedig nem tettem semmit máshogy, mint eddig. De mégis, mintha meggyaláztak volna, "megerőszakolták" a lelkemet, valamit visszavonhatatlanul összetörtek.

Egyelőre abba is hagyom az írást, nem tudom mit hoz a jövő, most elmegyek fürdeni.
Jó ejt drágáim, sajnálom, hogy így történt.

Másnap 20 óra 45 perc Dreux-Franciaország

Azt nem mondom, hogy aludtam egyet a tegnapi napra, mert nem lenne igaz. Inkább eltelt egy nap, alvás helyett pörgött az agyam, át-meg újra értékeltem a dolgokat magamban.Mivel hajnali (éjjel) kettőkor indultam, így amúgy sem nagyon aludtam volna. Arra jutottam magammal, hogy a gyerekeim, meg a feleségem miatt sem tehetem meg, hogy hazamenve bedobjam a törülközőt, bármennyire is szeretném. Sokat beszélgettünk, SMS-t több tucatot váltottunk, ők nagyon féltenek, és én legalább annyira féltem őket a nélkülözéstől. Így újra csak felállok a földről, leporolom magam, megrázom a fejem, és jöhet az újabb menet. Hiszem, hogy a meccset a végén én nyerem, mi nyerjük.Most a legfontosabb, hogy ezt a pénzt valamilyen módon visszaszerezzem a cégtől. Nem fogok azért lopni, hogy megéljek, ha már dolgozom, nekem a fizetésem kell, az elég. Csinálhatnám, hogy belenyúlok a tankba, mint sokan teszik, de én olyan (lehet hogy hülye) ember vagyok, hogy ezt sem teszem. Én csak dolgozom, és elvárom ezért a tisztest bért. Igazat adok Krisztiánnak, aki azt mondta nekem ma amikor Skype-on beszéltünk, hogy otthon csak a munkanélküliség várna rám, ez most egy kirívó eset volt, de azért nem kerestem én itt rosszul eddig, és remélhetőleg eztán sem fogok. Ezt ki kell, ki fogom deríteni, mi okozta, és megyünk tovább, De ettől én még nyitott szemmel járok ezután, és az első pillanatban lelépek innen, ezt eldöntöttem. Mert ahol megteszik az ilyet egyszer, ott bármikor megtehetik másodszor-harmadszor-sokadszor is. En eddig maximálisan lojális voltam munkaadómhoz, ezután is az leszek, amíg itt dolgozok, de többet nem fogom védeni semmilyen fórumon. Valami végérvényesen eltört tegnap bennem, és ezen semmi nem fog változtatni.
Tehát miután ma dél helyett fél kettőkor ideértem a Samsung helyi raktárához, bejelentkeztem, és fél óra várakozás után már tolattam is a rámpára. Rendesen kihasználtam a vezetési időmet, alig több, mint fel órám maradt a tízből, hogy majd ha leürültem, parkolót keressek magamnak éjszakára. Párizsban pont a déli órákban voltam, a szokásosnál is nagyobb autófolyam hömpölygött a gyűrűn, és nekem természetesen teljesen át kellett vágnom a francia fővároson, kelet-nyugat irányba.

Meg korábban haza is szóltam, hogy a déli időpont nem fog összejönni, tudjanak róla, de nem volt gond, egy szót sem szolt senki. Miközben hordtak ki a tv-ket a kocsiból, megírtam a Casonban, hogy hamarosan leürülök, időm elfogyott mára, es HAZA kérek fuvart, így csupa nagybetűvel. Még tegnap szóban is elmondtam főnökömnek, hogy innen haza akarok menni, így gondolom nem érte váratlanul. Miután kiálltam ide a városka széléhez a parkolóba, mar jött is a feladat: innen szűk 10 kilométerre felrakok holnap, konkrétan Vernouillet-ben es Székesfehérvár a lerakom kedden. Azért kedd, mert hétvégén most állnom kell, nem mehetek szombaton. Így holnap felrakok, reményeim szerint gyorsan, es megpróbálok lemenni Sinsheimig, ez már Németben van, szűk 600 km ide. Előtte meg meg akarok állni a wifis parkolóban itt Metznel, van két kártyám, azt elsütöm. A teljes táv 1600 km körül van, erre van két és fél műszakom, elvileg meg lehet csinálni. Csak "stauland" ne lenne közben.
Délután a napsütésben rendesen elbágyadtam itt, viszonylag csend is van, így aludtam a befüggönyözött kocsiban pár órát. Most meg majd nézelődhetek. A gyomrom folyamatosan korog, követeli a jussát, de nem merek enni, mert itt a szó legszorosabb értelmében semmi nincs, egy kis patak folyik mellettem,(mondjuk ez mar folyóvizes kategória akkor), de WC, vagy hasonlok ohne.

Úgyhogy csak csínján az evéssel, mert ugye ami egyszer bement, az előbb-utóbb ki is akar jönni... És itt az utóbbin van most a hangsúly. Ennyi a mai nap krónikája, most még egy kis filmnézés, hogy elálmosodjak, és reggel úgy terveztem 7 körül indítom a napomat. Nem kapkodok, nincs miért. Időközben be is esteledett, a szél billegteti a kabint, néha elhúz egy-egy kocsi mellettem, olyankor is megbillen a szerelvény. Érdekes lesz éjjel, bár már aludtam autópálya mellett is, ez ahhoz képest csendes hely. Tehát a napló egyelőre folytatódik, az élet megy tovább.

Jó éjt drágáim otthon, jó éjt Magyarország!