A további piaci szereplők
Blue Origin
A SpaceX legnagyobb(nak tartott) kihívója körül szörnyen nagy a csend. A New Glenn hordozórakéta folyamatosan változik, az egyik nagy változás pedig a visszatérést érintheti: eredetileg a Stena Freighter elnevezésű Ro-Ro (roll-on/roll-off: az autók és kamionok felgurulnak és legurulnak róla) szállító hajót vásárolták meg 2018-ban, hogy 2020-ban Jeff Bezos édesanyjának emléket állítva Jacklynnek keresztelve átépítsék egy landoló platformmá, ahova az első fokozat leszállva visszatérhet. Erre 2022 nyarán jött a hír, hogy a Jacklyn megy a bontóba – a New Glenn esetén valamiféle módosítás történt, amit még nem részleteztek, de a lényege, hogy a hajót nem fogják használni – mivel pedig túl sok módosítás történt rajta az elmúlt években, így visszaalakítani már nem éri meg…
A Jacklyn még átépítése alatt (@Twitter)
Hogy pontosan hogyan változik a hordozórakéta, arról viszont nem nyilatkozik a cég. Esélyesen a visszatérés a SpaceX Starshiphez hasonlóan az indítóállásra történik majd, ami viszont az egész alapkoncepciót érinti.
Az NS-23 út közben készült kép, közvetlenül a kapszula leválása előtt (@Blue Origin)
Ahol még valamennyire zajlik az élet, az a szuborbitális utak. 2022. márciusban, júniusban és augusztusban is 6-6 utast vittek fel a világűrbe. A New Shepard eddig az összes embert szállító útjánál ugyan azt a kapszulát (RSS First Step) és gyorsító fokozatot (NS4) használta és hat sikeres útnál tart. A tudományos kísérleteket szállító verzió (RSS H.G. Wells és NS3) esetében szeptember 12-én az NS-23 indításnál az indítás után egy perccel a hajtómű lángjának a színe elváltozott, majd öt másodperccel később a kapszula hajtóművei beindultak, eltávolították a gyorsító fokozattól, és ejtőernyővel illetve fékezőrakétákkal sikeresen földet ért. A céget később több kritika is érte, mely szerint nem igazán transzparensen kezelik a balul elsült indítás vizsgálatát, így például 2022 végén se tudunk többet róla.
ULA
Az Egyesült Államok Kereskedelmi Felügyelete (FTC) megtorpedózta a Lockheed-Martin cég tervét, hogy 4.4 milliárd dollárért felvásárolja az AeroJet Rocketdyne hajtóműgyártó céget. A felvásárlás eredeti célja az lett volna, hogy a SpaceX és a Blue Origin nyomába eredhessen, mivel mindkét konkurensének saját hajtómű-fejlesztő és gyártó részlege van, így saját igényeiknek megfelelő hajtóműveket tudnak fejleszteni. Azonban az FTC érvelése szerint az AeroJet Rocketdyne az utolsó nagyobb független hajtómű-fejlesztő és gyártó cég, így, ha bekebelezik, akkor megszűnik a versenyhelyzet ebben a piaci régióban és egyben az állami megrendeléseknél előnybe kerül a Lockheed, miközben árfelhajtó hatása lehet annak, hogy nincs versenyhelyzet – ez azért érdekes, mert közben ugyebár több, mint fél tucat cég fejleszt különböző rakétahajtóművet az Egyesült Államokban.
A felvásárlás igazából a Northrop Grummannak fájhatott nagyon, mivel nekik sincs saját folyékony-hajtóanyag gyártó részlegük, és az AeroJet Rocketdyne-tól vásároltak és vásárolhatnak hajtóműveket, ha pedig az a Lockheed alá kerül, a piaci helyzetük nagyban megroppanhat.
Tory Bruno, az ULA elnöke pózol a Be-4 hajtómű előtt, ami az első Vulcan indításhoz érkezett (@Twitter)
Ettől még az ULA nem lett szárnyaszegett, különösen nem azzal, hogy a Projekt Kuiper indítás legnagyobb szeletét sikerült elhappolniuk. A 38 indítás Tory Bruno, a cég igazgatója szerint egyenként 45 műholdat fog felvinni, és értelemszerűen nagyon komoly befektetéseket követel meg a cégtől: gyakorlatilag meg kell duplázniuk az infrastruktúra minden elemét, kezdve ott, hogy egy második szállítóhajót kell vásárolniuk a Centaur fokozatok tengeri utaztatására, fel kell építeniük egy második összeszerelő hangárt Floridában, és persze a beszállítóknak is bővíteni szükséges a gyártókapacitásukat, hogy pusztán az ezen egyetlen megrendelésből eredő nagyjából évi 8 indításhoz szükséges elemeket biztosítani tudják. Ezek pedig a már amúgy is sorban álló katonai megrendelések (hozzávetőleg 18-20 indítás), a NASA CRS-2, a Nemzetközi Űrállomás ellátását biztosító tenderen nyert SierraNevada DreamChaser megrendelések (hét indítás) mellé sorolnak be.
Az ULA Intelligens Újrafelhasználás koncepciója, mely szerint az első fokozat hajtóműveit felfújható hővédő pajzssal és ejtőernyővel hozná vissza (@ULA)
Ami viszont a cég szempontjából aggodalomra adhat okot, az az, hogy az Amazonon túl nem nagyon állnak sorban a piaci megrendelések. Tény, hogy a SpaceX letarolta ezt a szegmenset, és a Project Kuiper megrendelés úgy kellett, mint egy falat kenyér. A cég jövőképe továbbra is felemás, hogy hogyan szándékoznak felvenni a versenyt a SpaceX-szel és a Blue Originnel az elkövetkezendő években, hiszen míg azok a cégek az újrafelhasználásra fókuszálnak, az ULA ezt rövidtávon nem tervezi, középtávon pedig az első fokozat hajtóműveit szeretné majd visszahozni. A probléma annyi, hogy mire ez megvalósulhat, addig a két nagy konkurens már teljesen újrafelhasználható rakétával bírhat.
A fent említett, azért finoman szólva sem szerény megrendelésállomány pedig kellően stabil hátteret adhat a Vulcan továbbfejlesztéséhez.
ArianeSpace
A céget csapás után csapás éri, miután nem csak elvesztették a cég által kiszervezett Szojuz hordozórakétákra lekötött megrendeléseket, de az eredetileg 2020-ra tervezett Ariane 6 szűzfelszállásra csak 2023 végén kerülhet sor – leghamarabb.
Noha sikerült bezsákolni 18 indítást az Amazontól, de kérdéses azok ütemezése, lévén az eredeti tervek szerint évi 11-12 indítást tudnak biztosítani, fél tucat kereskedelmi és katonai megrendelés mellett, miközben az ESA saját műholdjai is sorban állnak.
Az Ariane 6 teszteléshez készült makettje összeszerelve 2022 októberében (@ArianeSpace)
Vagyis állnak, de nem indulnak. Ami oda sodorta az Európai Űrügynökséget, hogy az Euclid asztrofizikai műholdat 2023-ban, a Hera aszteroida-vizsgáló műholdat pedig 2024-ben a SpaceX Falcon 9 rakétáival indítsa a világűrbe.
Az Ariane 62 és 64 sorsa pedig nagyon nem egyszerű, mert bár komoly megrendelés-állománnyal bír, de továbbra sem világos, hogy a 2020-as évek második felében a kereskedelmi indítások terén mennyi levegő marad számára.
A VV22 indítás előtti pillanata (@ArianeSpace)
Hogy a földön fekvőbe belerúgni nem nehéz, azt 2022. december 21-én demonstrálta a sors: a VV22 indításnál az ArianeSpace Vega-C rakétájának második fokozata meghibásodott, és a napszinkron pályára állítani szándékozott Pléiades Neo 5 és 6 Föld-megfigyelő műholdakkal együtt az Atlanti-óceánba zuhant. A Vega család az utóbbi időben nem szerepelt túl jól: 2019-ben és 2020-ban is 2 indításból egy sikeres és egy sikertelen volt, majd jött 2021, ahol három sikeres indítást tudtak felmutatni. Végül 2022-ben az első indítás sikeres volt, a második, a VV22 pedig kudarc lett. Nem segít a cégen, hogy nem nagyon tudja „házon belül” átcsoportosítani az indításokat, hiszen a Szojuz család kiesett, az Ariane 5 két utolsó indítása 2023 elején várható és nem lesz folytatás, az Ariane 6 család pedig késik. Mindezt úgy, hogy a Vega és az Ariane 6 is tele lenne megrendelésekkel, finoman szólva is nehéz helyzetet teremt, amire kemény kihívás lesz megfelelő választ adni…
Ariane 64 makett SUSIE-val az orrán, IAC 2022 (@Twitter)
Az előbb az ESA kapcsán szóba került, hogy szeretnének egy határozott jövőképet az emberes űrkutatásról – nos, mintegy „véletlenül”, az ArianeSpace a 2022-es Nemzetközi Asztronautikai Találkozón bemutatta a SUSIE (kb. az Okos Felső Fokozat az Innovatív Felfedezéshez angol szavak rövidítése) koncepciót, ami egy teljesen újrafelhasználható űrhajó, amely részben a 2015-ben a világűrben járt IXV kísérleti visszatérő tesztjárműre épül, részben az az alapján elindult Space Rider mini-űrhajóra.
A SUSIE a főbb konkurensek mellett - csakhogy azok mindegyike járt már a világűrben (@Twitter)
A Space Rider 2024-ben indulna egy Vega-C rakéta orrán, és nagyjából hasonló képességekkel bír, mint az Egyesült Államok X-37 robot-űrrepülőgépe. Képes hónapokig a Föld körül keringeni, kis műholdakat kibocsátani, begyűjteni, a rakterében lévő eszközökkel földi vagy űrbéli megfigyeléseket, kísérleteket végrehajtani. A Space Rider a tervek szerint a 2020-as évek második felére kereskedelmi megbízatásokat teljesíthet majd, többek között műholdak javítását és újra tankolását is. A rendszer egyik fő különbsége az X-37-hez képest, hogy két modulból áll, egy műszaki modulból, amely az energiaellátásért és a meghajtásért felel, illetve egy visszatérő modulból, amelyben a hasznos teher is utazik. A visszatéréskor siklóernyővel száll le a visszatérő modul, és a tervek szerint hatszor használható újra.
A Space Rider koncepciója, ahogy egy Vega orrán indulva a világűrben végrehajtott feladata után visszatér a Földre (@ArianeSpace)
A Space Rider fantáziarajza (@ArianeSpace)
A SUSIE ehhez képest egy jókora lépéssel megy tovább: a 25 tonnás jármű (ami véletlenül azonos az Ariane 64 hordozórakéta LEO képességével) már egy egység, tehát az energiaellátás és a meghajtás is a járművön belül kerül elhelyezésre. A rakterében műholdakat, ellátmányt vagy egy személyszállító modult vihet fel, utóbbiban öt fő foglalhat helyet. A SUSIE ezáltal egyaránt működhetne teherszállító űrhajóként, amely egy űrállomásra vihet fel hasznos terhet, de akár a raktérben egy belső modulban személyzetet is magával viheti.
A SUSIE a visszatéréskor hajtóművel száll le, hasonlóképpen, ahogy eredetileg a Crew Dragonnál is tervezték. A koncepció szerint a későbbiekben akár mélyűri küldetésekhez is felhasználható lenne. A fő kérdés persze, hogy az ESA felkarolja-e. Reálisan a 2030-as évekre készülhet el, ha 2023-ban sikerülne megfelelő pénzügyi támogatást összeszedni rá, ami alsó hangon is eurómilliárdokat jelent. Addigra az ISS a tervek szerint már nem lesz sehol, tehát vagy az ESA-nak egy űrállomást is kell építenie, vagy legalábbis becsatlakoznia valahova, ahol éppen lesz egy szolgáltató.
Northrop Grumman
Az Orbitalt és az ATK-t bekebelező Northrop-Grumman cég az űripar középsúlyos szereplője, a Cygnus teherszállító űrhajó és a rá épülő HALO lakómodul, amit a Gateway űrállomáson terveznek használni, stabil megrendeléseket jelentenek. A saját Antares hordozórakéta-család viszont nem túl versenyképes a piacon, de arra megfelelt, hogy a Cygnus teherhajókat a világűrbe vigye – végül mást nem is vitt oda.
Az Antares indításra készen, orrában egy Cygnus NG teherhajóval (@NorthropGrumman)
Az Antares a bevált és olcsó külső beszállítókra építkezett, nevezetesen az első fokozatát az ukrán Juzsnoje cég építette, míg az RD-181 hajtóműveket hozzá az orosz Energomas gyártotta. Az orosz-ukrán háború miatt ez a forrás értelemszerűen elapadt, így úgy döntöttek, hogy a Firefly céget bízzák meg az első fokozat pótlásával. A szénszálas anyagokat felhasználó fokozatot Firefly MLV rakétához tervezett Miranda hajtóművek hajtják majd, amelyek kerozin és oxigén hajtóanyagpárosra építenek.
Az Antares OA-8 indítás előtt készült kép, az első fokozat RD-181 hajtóműveiről (@Orbital)
A Northrop-Grumman helyzete nagyon nem volt egyszerű: a cég az RD-181-eshez kerozin-oxigén infrastruktúrát épített ki, de ilyen hajtóanyagpárost használó hajtóművet a megfelelő méretben csak a SpaceX gyártott az Egyesült Államokban a Merlin-1 formájában. Csakhogy a Merlin-1 gyártása lecsengőben van (illetve egyes források szerint már teljesen át is álltak a Raptorra), így jobb híján kénytelenek voltak a kisebb cégeknél szétnézni, ahol szintén csak a Firefly rendelkezik már kézzelfogható eredménnyel – de még ők is csak fejlesztési fázisban vannak.
Az Antares 330 várhatóan 2024-ben indulhat először a világűrbe, a cég addig kénytelen-kelletlen a SpaceX Falcon 9 rakétáiból vásárolt három indítási szolgáltatást.
RocketLab
Noha a kis méretű rakéták piacán mozognak, azt mondhatjuk, hogy uralják, és a cég kilenc sikeres indítást hajtott végre 2022-ben az Electron rakétával. A 2023-as évre is több mint egy tucat indítási megbízással fordultak rá, így a jövőképük elég határozott, miközben a műhold-, illetve műholdalkatrész-gyártásban is szerencsét próbáló cég 2021-ben tőzsdére ment. Noha a tőkebevonás sikeres volt, a részvények árfolyama 2022-ben durván bezuhant, az év elején még 12 dollár körüli kereskedelmi érték az év végére mindössze 3,5 dollárra zsugorodott. 2022 szeptemberében Peter Beck alapító-igazgató egy befektetői konferenciát tartott, ahol többek között a cég jövőjét is felvázolta – egyben pedig igyekezett a részvényeseket megnyugtatni – ami a jelek szerint kevésbé sikerült.
A május másodikai Electron első fokozat elkapásának kísérlete közben készült képek (@RocketLab)
Ebben kitértek többek között arra, hogy először 2022 májusában kísérelték meg a visszatérő első fokozatot elkapni helikopterrel, ám rögtön, ahogy sikerült elkapni a fokozat ernyőjét, a pilóták úgy érezték, hogy ez nagyon nem az reakció, amit a tréningnél tapasztaltak, is inkább leoldották a rakétát. Később egyébként még 2022 novemberében újabb kísérletre került sor, de mivel az Electron első fokozatával nem sikerült az adatkapcsolatot felvenni, így pedig a pontos pozícióját meghatározni, nem engedték a visszatérő zónába a helikoptert.
A Neutron 2022 szeptemberi vázlata (@RocketLab)
A fő kérdés persze a Neutron, ami egy teljesen újrafelhasználható első fokozat megoldás, amely 8 tonnát tud visszatéréssel a világűrbe juttatni, illetve 15 tonnát úgy, hogy elég a légkörben. A tavaly bemutatotthoz képest néhány apróság változott csak, egyfelől a korábban négyfelé nyíló raktérajtó csak kétfelé fog nyílni, az Archimedes hajtóműből pedig nem hetet, hanem kilencet építenek be. A hajtómű is módosult, a korábbi nyitott ciklusú gáz-generátoros megoldásról, ahol a turbo-pumpákat működtető égéstermék nem az égéstérbe jut vissza, áttértek az oxigénben gazdag zárt ciklusú megoldásra, ahol az égésterméket az égőtérbe vezetik. Ez jobb hatásfokot jelent, viszont cserébe bonyolultabb felépítést. Beck elmondása szerint szándékosan nem akarnak kihegyezett hajtóművet építeni, a megbízhatóságot helyezik előtérbe, cserébe pedig bátran beáldoznak némi tolóerőt.
A RocketLab Archimedes hajtóművének adatai és vázlata (@RocketLab)
A Neutron tehát alapvetően egy olyan megoldás, ahol az első fokozat viszonylag hamar kifogy, kiengedi a második fokozatot a már nagyon ritka légkörben (hozzávetőleg 50-60 km magasságban), és innen kell annak elérnie a világűrt. Ez meglehetősen nagy és erős második fokozatot jelent, de úgy tűnik, ők ebbe az irányba mennek.
"Nem egy (űr)kapszula bejelentés, (de készülünk rá)" (@RocketLab)
Egyben tettek egy oldalkiszúrást is, mely szerint nem jelentik ugyan be, hogy dolgoznak egy embert is szállítani képes űrkapszulát, de közben mégis megtették, illetve bolygóközi küldetésekben gondolkoznak a jövőben.
A RocketLab kapcsán a legfőbb kérdés, hogy kitart-e a lendület. Az Electron kiforrott és jelenleg a saját kategóriájában piacvezető, de bőven vannak konkurensek, és a Neutronnak, illetve hajtóművének az Archimedesnek a kifejlesztése bizony időigényes lesz. Alsó hangon is 4-5 évről beszélhetünk...
Ráadásul úgy kell boldogulniuk, hogy a SpaceX felülről belerondít a képletbe a Transporter küldetésekkel, amelyek dedikáltan a kis műholdak piacára irányulnak. Teszi mindezt úgy, hogy folyamatosan csökkenti az árait: eredetileg az elején még 2,25 millió dollárt kért 150 kg-os tömegért, aztán 15 ezer dollárt minden további kilogrammért. Ezt folyamatosan csökkentették, legutóbb 1 millió dollárra legfeljebb 200 kilogramm induló tömegig, és további 5000 dollárt minden további kilogrammért. Ez finoman szólva is roppant vonzó ár, még akkor is, ha nem a megrendelő határozza meg a pontos pályát. Viszonyításképpen a RocketLab Electron ára hozzávetőleg 7,5 millió dollár a 300 kg-os teljes tömegre.
Virgin csoport
A Virgin Galactic újra tovább tolta az űrugrás-turista járatainak elindítását: eredetileg 2022 második felében szerették volna ezt megtenni, de végül 2023-ra halasztották, először az első negyedévre, majd később a második negyedévre. Ezért a cég egyfelől az ellátási lánc jelentősen megnyúlt szállítási határidejét, másfelől pedig a képzett és tapasztalt munkaerő-hiányt okolja.
A Virgin Galactic "Delta"-osztályú gépének vázlata és a beszállítók, ez a típus 2026-ra várható (@Virgin Galactic)
Közben pedig aktívan dolgozik egy nagyobb hordozó-repülőgép és az űrugrást végrehajtó űrrepülőgép fejlesztésén is. Vagyis tervekből nincs hiány, ellenben a pénzügyek terén bőven vannak kérdőjelek, hogy meddig tudják még húzni újabb tőkebevonás nélkül. Ennek része lehet, hogy emelkedtek a jegyárak: most már 450 000 USD egy szék, és ebből 150 ezret kell előre leperkálni…
Nehéz időszakon van túl a Virgin űripar másik nagy ága is, a Virgin Orbit. Az eredetileg a OneWeb műholdas internetszolgálató egyik nagy indítási szolgáltatója csúnya szakításon van túl, amelyért az eredetileg ígért műholdindítási képesség csúszása volt felelős. A cég végül egy pénzügyi befektetési alappal egyesülve a Nasdaqon tőzsdére vonult, de a vártnál jóval kevesebb, 228 millió dollárt hozott a céges házasság.
A LauncherOne előkészítése esti indításra 2022. január 13-án (@Virgin Orbit)
A Launcher One rakétával azonban 2022-ig mindössze állami megrendeléseket tudtak felmutatni: a második sikeres indításkor 10 NASA által fizetett CubeSatot juttattak sikeresen pályára, majd főleg az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma által fizetett műholdak kerültek a raktérbe.
Noha mintegy 8 indításra van szerződésük 2023-ra, a cég még évekig veszteséges működésre rendezkedett be, ami egyben azt jelenti, hogy a befektetőktől függ a jövője. Így érthető, hogy függetlenítették a Virgin Galactictól, ám felmerül a kérdés, hogy megéri-e ez hosszú távon….
Astra Space
A „kis” cégek egyik feltörekvő tagja február 10-én kísérlete meg elindítani a harmadik Rocket 3.3 típusú hordozórakétáját, amely négy, a NASA által szponzorált iskolai CubeSatot vitt volna a világűrbe. Az első fokozat leválása után azonban a felső fokozat imbolyogni kezdett, ezért távirányítással meg kellett semmisíteni. A cég március 15-én hajtotta végre a következő indítását, amelyben 21 műholdat sikeresen pályára tudtak juttatni, ám még ez is csak a cég második sikeres indítása – kilencből. Aztán 2022. június 12-én a tizedik indítás (újra egy Rocket 3.3 típussal) is sikertelen volt, ami két NASA műholdat kellett volna pályára állítson.
Astra 3.3 indítás (@Astra Space)
A kétfokozatú Rocket 3.3 mintegy 150 kg-ot juttathat fel nagyjából 500 km-es magasságba, de öt indításból három kudarc nem egy jó ómen, különösen ha hozzávesszük, hogy a korábbi változataiból is kettő indítása sikertelen volt, egy pedig az indítóálláson egy teszt közben robbant fel. A cég, amely korábban részvénykibocsátással jutott pénzhez, igyekszik előre menekülni. A Rocket 3 családot jelenleg felfüggesztette és teljes erővel a Rocket 4 fejlesztése felé fordul, amely a tervek szerint már 600 kg-os terhet lesz képes 500 km-es magasságba feljuttatni.
Az Astra 4 rakéta CG képe (@Astra Space)
A cégnek egy NASA indításra van szerződése, illetve négy kereskedelmi indításra, kis- illetve mikro-műholdak számára, ám ez a jelek szerint kevés volt ahhoz, hogy a befektetőket megnyugtassa. A kibocsátáskor 10 dolláros részvényár 2021 februárjában 19,51 dolláros csúcsot ért el, ám aztán a sikertelen indítások miatt egyre lejjebb csúszott. 2022 év elején még 6,75 dollárt ért, és folyamatosan zuhant, majd augusztus végén egy dollár alá esett, és nagyjából fél dolláros áron stabilizálódott, ami kimondva-kimondatlanul bóvli kategóriát jelent.
ABL Space Systems
Van valami unalmas a „kis” feltörekvő cégekben – az ABL pedig nagyjából azzal akar beelőzni mindenkit, hogy mindenki másnál „unalmasabb” lesz. Az RS-1 rakétájuk két fokozatú, első fokozatában kilenc E2-nek nevezett, gázgenerátoros, turbo-pumpás, RP-1-es, kerozint és folyékony oxigént égető hajtómű van, a második fokozatban pedig csak egyetlen vákuumra optimalizált ugyanilyen hajtómű. Mint egy mosásban összement Falcon 9, amely így is 1350 kg-ot tud majd a tervek szerint alacsony föld körüli pályára feljuttatni, amivel a kis szereplők közül is a nagyobb pályázók közé tartoznak.
Az RS-1 szeptemberi indítási kísérlete előtti pillanat (@ABL Space System)
Amiben viszont újítani akarnak, hogy az egész rendszerüket rakétástól, indítóállványostól, kiszolgálórendszerestől 20 illetve 53 lábas, szabványos konténerekben szállítva és tárolva tudják nagyjából bárhol indítani (persze ahol erre engedélyt adnak). Egy indítás nagyjából 12 millió dollár, ami kellemesnek tűnik, ráadásul még 2021-ben sikerült néhány kisebb és egy nagyobb megrendelést bezsákolniuk. Utóbbi a Lockheed Martintól érkezett, amely 2025-ig legfeljebb 26, majd 2026 és 2029 között pedig további legfeljebb 32 indításra szóló megbízást írt alá, és alapvetően ezeket tovább értékesíti kisebb cégeknek vagy megrendelőknek.
Az ABL RS-1 első fokozata, hajtóművekkel felszerelve (@ABL Space System)
A megbízók között van még a NASA két kisebb civil cége is, valamint maga az Amazon, amely a Projekt Kuiper két első demonstrációs műholdját is az RS-1-sel szerették volna feljuttatni. Hovatovább az RS-1 rakétával szeretnék az Skóciai SaxaVord űrrepülőtérről az UK Pathfinder indítást is megvalósítani, amivel hat CubeSat pályára állítását tervezik, és versenyben volt az első ilyen jellegű brit indítás hírnevéért.
Eredetileg már 2022 elején elrajtolt volna az RS-1, de még 2022 januárjában a második fokozat E2 hajtóműve tesztelése katasztrófába torkollott, így a program csúszást volt kénytelen elkönyvelni. Ennek áldozata lett a Projekt Kuiper műholdszerződés és az első skóciai rakétaindítás dicsősége is. A 2022 szeptemberében és decemberében végrehajtott indítási kísérletek is különféle technikai problémák miatt idő előtt leállításra kerültek, így 2023 elején próbálkoznak újra.
Firefly
A RocketLab egy nagy kihívója hasonló alapokra építkezik: szénszálas rakétatestre épít, amelyet ez esetben az első fokozatot négy Reaver-1, illetve a második fokozatot egyetlen Lightning-1 hajtómű hajtja. A hajtóművek kerozint égetnek, és a fejlesztésükbe bevonták az ukrán KB Pivdenne (korábban Juzsnyoje) tervezőirodát is. A cég hordozórakéta- és hajtóműfejlesztés mellett műholdfejlesztéssel és -építéssel is foglalkozik, illetve az egyike azon cégeknek, amelyek egy kereskedelmi megbízás keretében egy holdszondát fejlesztenek a NASA részére. A Blue Ghost elnevezésű jármű a tervek szerint 2024-ben indul egy Falcon 9 orrán a Holdra, hogy ott különféle tudományos és technikai kísérleteket hajtson végre.
A cég a Firefly Alpha és Beta rakétákkal kívánt a kis méretű hordozórakéták piacára betörni. A Firefly Alpha első indítása 2021 szeptemberében kudarc volt, a második indítása pedig 2022 október elején zajlott le. Bár először 100%-os sikernek nevezték, valójában jóval a kitűzött 300 km-es magasság alatti (219 x 279 km magas) pályára sikerült a két CubeSatot és öt „PocketQube”-ot („zsebkocka”, 5x5x5 cm-es nano-műhold) feljuttatnia. Az alacsony keringési pálya miatt nagyjából egy hét után a műholdak elégtek a légkörben.
A Firefly Alpha első fokozat összeszerelve (@Firefly)
A Beta egy „Alpha Heavy” koncepció volt eredetileg, ahol három első fokozat összefogva indul, majd a két szélső a kiürülése után leválik, és a középső fokozat juttatja kellő magasságba a felső fokozatot a hasznos teherrel, amely végül orbitális pályára áll. Ezt a tervet 2022-ben kidobták, és helyét az „MLV” (~ Közepes Indító Jármű) vette át: ez egy kétfokozatú, szénszálas rakétatesttel, hét Miranda elnevezésű hajtóművel az első fokozatban, és egyetlen Viranda (vákuumra optimalizált Miranda) hajtóművel a második fokozatban. Leegyszerűsítve: egy Falcon 9-szerű megoldás, amely 13 tonnát vihetne LEO-ra, vagyis már nem a kis hordozórakéták piacára céloznak, hanem inkább oda, ahol bő tíz éve a Falcon 9 első változata volt.
A Firefly MLV fantáziarajza (@Firefly)
A cég nehéz anyagi helyzetben volt, ennek ellenére viszonylagos stabilitást hozott számára az, hogy a Northrop Grumman cég megbízta a saját Antares 300 rakétájának első fokozatának kiváltásával, amely az ukrán-orosz háború miatt került ki a képből. Persze érdekes látni, hogy ahogy a Blue Origin és az ULA esetében, itt is két konkurens cég egyezik meg arról, hogy az egyik a másik számára hajtóműveket tervez és ad el.…
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
