Sintra
Sintra kötelező. Ez nem vicc, ha elmész Lisszabonba és nem szánsz arra egy napot, hogy megnézd a 40 percnyi vonatozással elérhető Sintrát, akkor életed végéig bánhatod. Ez volt ugyanis a kiráynak és a nemességnek az üdülőfaluja, no persze itt nem olyan szocreál izékre kell gondolni, mint amik a Balaton partján követik egymást. Itt is hegyes a vidék és minden valamirevaló hegy tetején van egy olyan palota, amitől tutira betérdelsz. Sintra központjában a királyi víkendház várja a látogatókat. Nagyon díszes, impozáns épület, mondjuk ettől még nem feküdtünk annyira meg, de már látszott innen is a mór kastély, ami hatszor magasabban van, mint Visegrád. Zita egy ideig pedzegette, hogy toljuk le a túrát gyalog, de erre nem voltam hajlandó. Van ugyanis buszjárat, ami feltekereg a hegyek közé, arra ültünk fel. Emberek, elképesztő szerpentin, hajtűkanyarok, épp elfért a busz, ami bedudált a kanyarokba, hogy jövök! És jött is, nem viccelt a tempóval, enyhe rosszulléttel érkeztünk fel, először nem is a mór palotához, hanem ahhoz az épülethez, aminek a neve Pena.
Pena beszarás. Nem lehet kifejezni ezt máshogy, olyan a kastély, mintha a középkorban valaki megálmodta volna előre Disneylandet. Különböző színű épületrészek, csipkés, móros, gótikus kerek és szögletes elemek váltják egymás lélegzetelállító panorámával. Full rendbe van rakva, hatalmas, rendezett kerttel, és belül is lehet mászkálni, durván díszített, különböző felfogású szobák között, hihetetlen, hogy ilyen létezett és így meg is maradt. Pena után átsétáltunk a mór kastélyhoz, ez egy sima várrom, de ötvenszer akkora, mint Visegrád és magasabban is van. Ez sem rossz, de ez tényleg nem maradt meg egyben, ha nem látom Penát, akkor biztos itt is betérdeltem volna.
A sztori része, hogy a mór palota megtekintése után egy mozdulattal megöltem egy portugál buszt. Hát mit tehetek róla, ilyen érzékem van a műszaki dolgokhoz. Jött a busz a megállóba, beállt, én meg BKV-n nőttem fel, ugrottam is nyitni az első ajtót egy mellett levő gombbal. Megnyomtam egyszer, semmi. Még egyszer, megint semmi, de már ugrott is le a sofőr (aki kivételesen nem beszélt angolul), hogy ne csináld. De késő volt, gyakorlatilag a vésznyitót nyomkodtam bőszen, leeresztettem a hidralukát, a busz megállt és nem ment tovább. Leszállt minden turista, akik akkor nagyon szerettek engem, de legalább beszéltek angolul. A hátsó ajtó melletti gombhoz oda volt írva, hogy emergencia, de a másikhoz nem, mit tudtam én, hogy ez ezt okozza. A sofőr mérgesen mászkált az üres buszban és minden létező helyen pumpálta a levegőt, úgyhogy tíz perc múlva már lehetett továbbmenni, amiért ugyanakkor nagyon hálás volt egy holland család, akik miattam érték el a járatot.
Sintráról visszamehettünk volna vonattal, de inkább néztünk egy buszt, ami Cascais felé haladt úgy, hogy megállt Cabo da Roca mellett. Ez a másik kötelező program, Cabo da Roca ugyanis a kontinens legynugatibb pontja, onnan már csak az Atlanti Óceánba ugorhatsz. Naná, hogy megint naplementére értünk egy ilyen helyre, van egy világítótorony, egy kereszt, némi kőfal és a világ vége. Rohadt jó, állsz a semmi közepén egy sziklapart tetején és csak az óceán van előtted, nincs másik part, meg ilyesmi, tényleg érzed, hogy ez Európa széle.
A következő busszal elmentünk még Cascaisba, ahová már este érkeztünk meg, ezért csak sétáltunk egy kicsit a főutcán, kerestünk egy helyet vacsorázni. Ahogy nézelődtünk, egyszer csak magyarul szólított le étlappal egy srác, ami teljesen szürreális volt. Úgyhogy beültünk oda és nem bántuk meg, de a kajázásokról a következő oldalon írnék egy sort.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
