Július 21.
Július 21. Egy nyilvánvalóan külföldi esete
Tracklog: [link]
Folytassuk a felföldi kalandozást, gondoltam, így csupa F betűből állt a program, az F210, F261, F232 számú felföldi utakat jártuk be. Először a Keldur nevű farmocskát ejtettük útba, egy kisebb templommal, régi faházakkal. Mondanom sem kell, megint a 10 órás nyitás előtt érkeztünk meg, így nem tudtunk kinek fizetni, csak bemenni.
Az F210-es út eleinte meglehetősen egyhangú, unalmas volt, két elrepülő libát leszámítva. Megálltunk a Laufavatn tónál, itt még borult volt az idő és csak egy, a tó partján kempingező autót láttunk. Továbbhaladva, egy szakaszon kb. 100 m-en keresztül a patak medrében vezetett az út, könnyen végig lehetett rajta haladni, de azért mégis izgalmas volt. Hamarosan következett az első nagy megmérettetés, a Markarfljot folyón való áthajtás. 4-5 ágra oszlik a vize, és bár olvastam 80 cm körüli vízállásról, most biztosan nem volt annyi, legalábbis ahol mi keltünk át, ott nem, némi tervezés után (jól jött, hogy előtte egy kisebb magaslatról pont rá lehet látni a deltás részre) probléma nélkül áthajtottunk.
Megnéztük az Alftavatn tavat és a partján található túraházat, ami ugyebár a Laugavegur túra harmadik állomása. A következő jelentős megmérettetés a Hvanngil menedékház utáni Kaldaklofskvisl folyón való átkelés volt, itt egy gyaloghíd is található az út mellett. A többiek kiszálltak, hogy páholyból nézzék, ahogy áthajtok, meg persze videózzanak. Tudtam, hogy ez a víz nemcsak relatíve mély, hanem a mederben nagyobb kövek is vannak, tehát egyenetlen az út, amiből persze a víz miatt semmit sem lát a vezető.
Szóval volt bennem némi para, nagyon nem szerettem volna a félúton lefulladni. Benyomtam a felezőt és kb. 5 km/h sebességgel, azaz gyalogtempóban átvezettem, az autó keményen rázott. A túlparton megálltam, odaért mellém egy utánam átkelő helybéli egy, a miénkéhez hasonló méretű terepjáróval, láttam, hogy nagyon néz rám, odamentem hozzá, és ezt mondta (sosem fogom elfelejteni): „You are obviously a foreigner” – tehát nyilvánvalóan külföldi vagyok, és ezt nyilvánvalóan a vezetési stílusomból szűrte le. Elmagyarázta, hogy kb. harmad ilyen tempóval kellett volna átkelni, akkor nem ráz az autó, továbbá nem veri fel a vizet, tehát kevesebb víz éri a motort. A többiek felvették videóra az ő átkelését is, és valóban, ő kb. 1-2 km/h-val kelt át, és higgyük el neki, úgy kell csinálni.
A következő úti cél a Markarfljot folyó kanyonja volt, hosszas kutakodásom szerint keleti és nyugati irányból is meg lehet közelíteni, először a közelebbi, keleti kilátópontot vettük célba, megkerülve az egészen elképesztő látványt nyújtó Hattafell hegyet. Végül a folyó partját nem találtuk meg, az út látványosan véget ért a semmiben, innen még kb. 1 km-t kellett volna vélhetően gyalogolni, de a környék az totálisan nem e világi volt a szürke-fekete köves talajjal és az élénkzöld dombokkal-hegyekkel, amihez az ideális fényviszonyok is rengeteget hozzáadtak. Szóval beértük a „kommerszebb” nyugati kilátóponttal, amit könnyen meg lehetett közelíteni, és gyönyörű napsütésben megnéztük a kb. 100 m mély kanyont.
Innen visszafordultunk egészen az említett folyóig, ahol külföldinek bizonyultam, de nem keltünk át megint, hanem az F210-en mentünk tovább kelet felé. Óriási, panelszerű kőtáblák jelentették az utat, amiket nem az izlandi útépítők, hanem természetanya helyezett el. Következett az egész utunk egyik legfantasztikusabb látványa. Ahogy az út egyre jobban megközelítette a Myrdalsjokull gleccsert, a távolban valami kavargó-füstölgő felhőt láttunk, közvetlenül az út felett.
Elsőre azt gondoltam, egy kisebb homokvihar, de kiderült, hogy az óriási gleccsermező jege párolog, aminek „felhője” beterítette az egész környéket. A gyönyörű Maelifell hegy teteje felhőbe burkolózott, de izgatottan vártam, hogy elérjük azt a területet, ahol a gleccser olvadékvize több száz méteren keresztül szétterül és az utat csak helyenként leszúrt sárga oszlopok jelzik. Mivel érkezésünk előtt nem sokkal ért véget a téli időjárás, még nem volt túl sok víz, de így is fantasztikus élmény volt, ahogy az autó a sekély vizeken átkelt.
A híresen kiszámíthatatlan és általában kellemetlenül mély Holmsa folyót el akartam kerülni, így az F232-es úton haladtunk tovább, itt kezdett erősen felhős idő lenni és az út menti táj sem nyűgözött le már annyira, a korábbiakat követően. Itt még egy izgalmas, vagy inkább látványos folyón átkelés volt, ahol közvetlenül az út alatt egy vízesésben folytatódott a folyó.
Mivel még csak 4 óra volt, mire visszaértünk az 1-es útra, a szálláshelyünk felé haladva beiktattam 1-2 látnivalót, pl, a Hjörleifshöfdi sziklát és barlangját a tengerparton, valamint a közkedvelt Reynisfjara tengerpartot, ahol sajnos rengeteg turista volt, így nem igazán lehetett épkézláb képet készíteni a bazaltoszlopokról. Kimentünk a híres Dyrholaey sziklához is, megint lejjebb ereszkedtek a felhők, így a közeli világítótoronyhoz fel sem mentünk, és így lundákat sem láttunk.
Az ötödik nap képei slideshow-ban (jobbra-balra nyilakkal lehet lépkedni): [link]
