Anglia-ideiglenes otthonom?

2010. november 24. 11 óra 30 perc Workington közelében.Anglia

Újra itt! Most vagyok ebben a járatban negyedszer, Józsi meg harmadszor. Azt hiszem, nem lesz gondja a fiúnak, mikor egyedül jön át a szigetországba legközelebb. Voltunk komppal, vonattal, innen, onnan, épp csak úszva nem keltünk át a csatornán az elmúlt hetek alatt. Most Sepi barátom dolgozik, én meg megpróbálok menet közben írni, aztán cserélünk. Igaz, egy teljes hétvégét kempingeztünk Marc-ban, de addig halogattuk az írást, míg semmi sem lett belőle. Nejemnek meg megígértem, hogy onnan hazajuttatom a kész „művet”, így nincs mese, írni kell. Közben rájöttem, menet közben ez nem is annyira egyszerű. Mozog a kocsi, én pedig álló helyzetben sem mindig azt a betűt találom el, amelyiket kellene, nem hogy így. De azért megszenvedek vele, van rá jó négy órám.
Tehát a tolatás. Egyelőre úgy látszik, Józsinak ez a mumus, bár igyekszem úgy intézni a dolgokat, hogy legyen alkalma gyakorolni. Gyakorol is, így határozottan javuló tendenciát mutat. Hiába no, ezt is tanulni kell, nem is keveset, mire ösztönössé válik a dolog. Senki sem úgy születik, hogy egyből tud mindent. Nincs két egyforma rámpa, mint ahogy nincs két egyforma nap sem. Van, hogy én, vagy akármelyik, nálam sokkal rutinosabb kolléga is megküzdünk egy-egy beállással, mert épp szar a hangulatunk, rosszak a látási viszonyok, vagy csak mert egyszerűen fáradt az ember.
Szerencsére ez a probléma koránt sem akkora, hogy különösebb gondot okozna, az idő majd megoldja lassan. Csupán csak tényleg gyakorlás kérdése. Elég néhányszor „ráérezni” a tematikára, és rögzülni fog. Utána már rutin lesz belőle. Előre hála az égnek semmi gond, nem „széles” a kocsi, elfér, ahol el kell, nincs gond a hírhedten szűk olasz, vagy francia autópálya-kapukkal sem. Én simán elalszok a jobb ülésben, mikor ő vezet, pedig ez ritka, még buszon sem szoktam. Úgy hogy „lesz belőle valami”, ha így folytatja. Tehetsége határozottan van, ami nagyon fontos a vezetésben.

Szóval New Holland, és Basildon, Anglia. No.2. átkelés, ezúttal hajóval. Megálltunk hétvégére Parma mellett, 45-öt ki kellett venni. Nem mertem kockáztatni, hogy tovább menjünk, mert féltem, később nehezen találunk parkolóhelyet. Mint később beigazolódott, fölösleges volt a félelmem, miután szombaton egyáltalán nem volt stop, így nem teltek meg a parkolók. Viszonylag nyugodt helyet találtunk, távolabb a forgalmas autópályától, csak azt nem vettük észre, hogy előttünk, alig 100 méterre húzódott egy vasútvonal, amin nappal kb 20 percenként robogott el egy-egy szerelvény, kb 200-220 km/órás sebességgel, és ennek megfelelően, hatalmas, süvítő hanggal. Szerencsére, este illetve éjjel ritkább volt a menetrend, így azért tudtunk aludni is, idővel meg egyenesen megszoktuk a hangot.
Itt aztán a hétvége aktív semmittevéssel telt, gyakorlatilag semmit sem csináltunk. Főztünk(-em), Jocó volt a kukta, meg a mosogatófiú egy személyben.

Előkészületek

vasúti sínek a háttérben

Kész at ebéd

Gyászos idő volt mindvégig, így jobb híján Al Bandy és családja társaságában töltöttük a hétvégét. Kihoztam magammal a gépen ha jól tudom, 9 évadot ebből a marhaságból, már lassan visszafejlődtünk az ő szintjükre, annyit néztük.

Kedvenc kajánk-sült krumpli hagyma és tojás

A séf

Meg másfél évad hátra van,,,Hétfőn kevéssel reggel nyolc óra előtt indultunk tovább. Előttünk volt meg több, mint 1500 km, úgy terveztem, ennek a távnak a nagyobbik felet letudjuk aznap, másnap elmegyünk Calaisig, ott éjszakázunk, és onnan tiszta idővel kelünk át, lerakunk, és még simán vissza is tudunk rakni aznap. Csak hogy ugye ember végez…
Tehát felválta mentünk ezen a napon, a Mont Blanc-ot délben értük el, ekkor természetesen Józsin volt a sor. Sajnos, a gyönyörű vidékből ezúttal szinte semmit sem láttunk, a havas hegycsúcsok, kopár sziklák ezúttal szemérmesen ködbe burkolóztak elölünk. Sajnáltam, de lesz meg kollégámnak bőven alkalma megcsodálni őket, remélem. Útközben, már Franciaországban megitattuk a lovakat, pótoltuk a bőven fogyó AdBlue-t is, majd kicsivel este nyolc után zártuk a műszakot. Jót futottunk, közel 800 kilométert hagytunk magunk mögött. Kolléga megmászta a nagy hegyet, szerintem tetszett neki, sűrűn emlegettük a Matuska Szilveszter nevet egy-egy viadukt láttán. Az este a szokásos napirend szerint folytatódott: mosdás, főzés, kaja, film, szunya,
Másnap fel hétkor kelés, hétkor terv szerint indulás. Calais jó 500 km, egy meleg váltással odáig akartunk menni, családdal is mar előre le volt szervezve az online randevú. Valamikor dél körül aztán megcsörrent a két napja néma céges telefonom. Főnököm hívott, és kérdezte:-ugye átmentek még ma?
Hirtelen nem tudtam eldönteni, viccel-e, vagy komolyan gondolja. Ekkor Calaistol még vagy 300 kilométerre voltunk, a fel műszaknál több már elfogyott, nem tudtuk, mikor lesz hajónk, és Dovertől még kb 130 volt a lerakó. Mondtam neki, hogy öreg este lesz, mire átérünk, szerintem nem sok értelme lenne átmenni, sokkal értelmesebb másnap reggel, tiszta vezetéssel.

Dover sziklái

Egyetértett ugyan, de a kereskedő kötötte azt a bizonyos ebet a karóhoz, hogy menjünk csak nyugodtan át, várnak minket, le fognak szedni. Meg amekkorát tévedett…Randi lemondva SMS-ben, 5 órakor a kompnál voltunk, szerencsére nem sokat kellett várnunk, de mikor bekanyarodtunk a New Holland kapujához, a portás sajnálkozva tárta szét a kezeit: -tomorrow gentleman, please parking lorry park!
Ennyi. Mennyivel rosszabb lett volna a Marc-ban éjszakáznunk… Jó fél óra keresgélés után találtunk parkolót a közelben, és zártuk a napot. Azért a teljesség kedvéért megírtam haza, hogy egy …szt szedtek le minket! Hamarosan jött is a válasz, hogy pedig a kereskedő váltig állította…ja otthonról. Mi meg állhattunk egy út szélén víz-wc, minden nélkül az ő hülyesége miatt. Mindegy, ez a szakma erről (is) szol.
Dühömben azért rittyentettem egy olyan vacsorát, hogy Józsi csak lesett. Na meg erről is szól ez a munka. A wokban sült csirkecomb sörrel lefojtva megtette a hatását, kaja után rövidesen mély álomba zuhantunk. Másnap reggel hétkor már a kapuban álltunk, ahol gyorsan megszabadultunk a rakomány nagyobbik felétől. Innen gyors átállás West Thurrock-ba, második lerakónkra, ahol reményeink szerint gyorsan lekapják majd a maradék öt dobozt. A Dartford-i híd alatt levő Transmec nevű céget gyorsan megtaláltuk, ahol a CMR leadása után, egy szabadon választott rámpára tolhatott kollégám, hogy aztán hosszú ideig ne történjen semmi. Gyakorlatilag le sem kakiltak minket, a többi rámpán zajlott az élet, csak velünk nem történt semmi.

Sepi többször elment érdeklődni, ilyenkor random 5 es 10 perc közötti időket mondtak neki, attól függően, melyik jutott elsőre eszébe a mandrónak.
Kedélyesen eltelt így vagy két óra, mikor is minden türelmünk elfogyott. Ekkorra már a sokadik autót rakták meg, vagy épp szedték le, ami utánunk érkezett, így egy alkalmas pillanatban Józsi újra elkapta az egyedül serénykedő targoncást, aki végül suru „fuck”-ozás kíséretében kb, 2 perc alatt leszedte a rakományunkat. Azt hittük, végeztünk. Csak hogy, most meg a CMR-el kezdődött az 5-10 perc nevű játék. Szerencsére ez nem tartott ilyen sokáig, így végül fél egykor el tudtunk indulni felrakónkra. Itt az utasítás szerint vízfestéket kellett felvennünk, és ezt St.Quentin-Fallavier-be vinnünk, Franciaországba. Összesen kb 1200 km, ezúttal hajóval visszafele. Kevéssel három előtt mar a felrakónál jelentkeztünk, ahol egy autó volt előttünk.

Itt hamar megrakták a kocsit, összesen 17 raklap festéket kaptunk, alig 8 tonna súlyban, félig sem volt a pót. Bő két órával később már újra a csatorna fele robogtunk, hogy aztán 20.15-kor már a kompon legyünk. Most szerencsénk volt, nem a „lószállító” komppal keltünk át, így Józsi látta végre a nagy hajót is. A csatorna sem háborgott különösebben, így nyugodt utunk volt. 23 óra után zártuk ezt a napot végül, újra csak a Trans Marc parkolójában. Mivel a lerakó fix időpontos volt, és péntek 11 órára szólt, nem kellett sietnünk a másnapi indulással. Családoknak megüzentük, hogy a „jó oldalon” vagyunk, és másnap délelőtt „találkozunk”, majd nyugovóra tértünk.Másnap kibeszélgettük magunkat, majd 11 után elkezdtük a napot. Egy váltással Tillenay-ig mentünk, ahol este nyolckor zártuk a napot. Másnapra 200 km maradt, de útközben tankolnunk is kellett, így az indulást fel hatra időzítettük be.Ekkorra már úgy éreztem, ideje lenne hazafelé venni az irányt, Józsi is tudja, amit kell, ezt meg is mondtam főnökeimnek, mintegy jelezvén, hogy akár mehetnénk is Magyarország felé.
Ígéretet is kaptam, hogy a következő feladat „H” végű diszpo lesz, így azzal az érzéssel tettük el magunkat másnapra, hogy pár napon belül nem csak a párnáinkat gyűrhetjük magunk alá… Újra nagyot koppantunk. De innen lassan átadom a gépet immár tanult kollégámnak, aki épp az előbb szólt rám, hogy annyit írok, hogy neki nem marad. Megnyugtattam, hogy ne aggódjon. Úgy hogy innentől övé a terep. Még kicsit dolgozik, jelenleg az M6-on navigálja a szerelvényt, lassan Lancaster közelében leszünk, aztán átveszem a volánt, és ő jön.
Addig is: viszlát!

Ismét itt vagyok és átveszem az írást kollégámtól és egyben barátomtól lehetőséget biztosítva neki arra, hogy hivatását gyakorolja.
Tehát a 200 km-t hamar leküzdöttük és kevéssel 9 óra előtt fékeztünk a megadott cég előtt St. Quentin – Fallavier városban bízva abban, hogy a bookolt lerakó ellenére hamarabb megszabadulhatunk a rakományunktól.

Kivételesen ez összejött,mert az árut leszedték. Gradilacit egész végig amíg ez a járat tartott hecceltem, hogy milyen lenne már ha megint Angolt kapnánk. És láss csodát…  A Qualcomba beírtam a lerakás végét addig ő folyóügyeit intézte, de az üzenet elküldése után szinte azonnal jött a feladat. Felrakás Dagneux (F) és lerakás Workington (GB). Kollégám visszaérkezvén észrevette a kaján vigyort a képemen és rákérdezett minek is örülök. Ekkor árultam el neki, hogy semmi gond, minden rendben, mehetünk angolba. Na, Ő konkrétan annyira nem érezte ezt viccesnek, mert először azt hitte, vagy remélte, hogy ez csak tréfa. Rápillantva a fedélzeti egységre viszont tudatosult benne, hogy nem az. Felhívta főnökünket, akik már számítottak a hívásra és röhögve fogadták azt, mire közölte Laci velük hogy ez nem magyar lerakó. Mondjuk ezzel Ők is tisztában voltak, ezért opcióként választhattunk volna egy lengyel kanyart. Így maradt az angol. Sietnünk megint nem kellett, mert kedd (azaz tegnap) délután fél háromra bookolták az érkezésünket.

Útszéli Gps-Keressük a helyet

Megvaaaaan

Így már tudtuk, hogy a Transmarc lesz hétvégi főhadiszállásunk. Amit szombat délután el is értünk. Innen már csak kedden reggel megyünk tovább, így beszereztük a szükséges dolgokat ahhoz,hogy a hétvégénk felhőtlenül teljen el.

Így tehát imakönyvet és ételt is vettünk bőven. Vasárnap fenséges kagyló volt az ebéd, amit Laci Chef készített el. Nagyon jó volt.

Azt itt azért megjegyezném, hogy ha nekem valaki azt mondja egy fél évvel ezelőtt, hogy én kagylót, vagy akár említhetném a rákot is, fogok enni akkor, lehet, hogy kinevetem. Na de megtörtént, és nagyon ízlik minden különleges étel amit kint létem alatt megkóstoltam.
Vasárnapra a parkoló elég erőteljesen sárgállott a sok céges autótól. Itt határozottan egyszerűbb lenne egy céges gyűlést összehozni, mint a Nagykőrösin.

Tetszik, hogy ennyien összejönnek és hát, ha nem lenne ilyen rossz idő, akkor igen jó dolgokat lehet itt csinálni, mint ahogy azt Laci képein egyszer-kétszer már láthattuk. Az All4Trucks éttermében nagyon finom ételeket kínálnak viszonylag elfogadható pénzmagért. A hamburger hasábkrumplival például már a kedvencemmé nőtte ki magát. Ez olyan burger, amiben nincs semmi extra. Se paradicsom se semmi. Csak a hús a sajt és a zsömle, ami szintén meg van pirítva és frissen készítik el eme gasztronómiai remekművet. Nagy izgalmunkban hirtelen felindulásból ebből elfogyasztottunk fejenként egy adagot, majd kis idő elteltével még egy rántott hal kontra sült krumpli verzió is az enyészeté lett. Ez alatt neten csevegtünk az otthoniakkal, tehát teljes volt az örömünk.
A kedd elérkeztével éjjel 2-kor neki vágtunk a szigeteknek, ahol már úgyis nagyon rég jártunk. Vonatoztunk és most én érdemeltem ki a lehetőséget, hogy a szerelvényt ránavigáljam a vonatra. Hát nem mondom, elég keskeny ahogy fel kell állni, de ezt is meg lehet oldani. Tény az, hogy hely nem sok van. Miután felálltunk a vonatra, jött a kisbusz, ami a személykocsihoz vitt minket, ami a szerelvény közepén van. A vonat fele a korai időre való tekintettel üres volt. Átváltottunk metró üzemmódra és 4:30-kor már a „rossz oldalon” voltunk. Innen egy meleg váltással el is értünk a lerakóra Workington-ba. A cégnél rajtunk kívül volt egy román cégbeli kolléga és egy franchise autó is. Annak ellenére, hogy itt is bookolt volt a lerakó, mégis ismét bíztunk abban, hogy sikerrel járunk ha „betámadunk”. Sikerült is, mert amikor a csíkos napos autó kijött, minket kértek, hogy járuljunk hozzá a lerakás zökkenőmentes lebonyolításával, azzal, hogy beállunk a hangárba. Természetesen ez a tolatás is az enyém volt és azért mondjuk meg őszintén, kisebb hibákkal, de megoldottam. Most azt az elvet követjük már mentorommal, hogy tolatásnál úgy csináljuk, mintha ő itt se lenne. Csak akkor szól, ha már vészes a dolog egyébként meg oldjam meg a gondjaimat magam.  Erre a tolatásra, most mondja a Pilóta, hogy négyes alá érdemlek. A fő probléma, hogy későn kezdek a pót után menni, és így az már át esik a ló túl oldalára, azaz túlfordul. Ezt még korrigálni kell, de gyakorlat teszi a mestert. Bár én nem ragaszkodom a mesteri címhez, csak annyi, hogy tudjam jól végezni a munkám. Gyors lerakás után visszaálltam a kollégák közé és vártuk az új feladatot mindannyian. Eközben beszélgettünk. Jók ezek a beszélgetések, mondjuk, akkor lesznek a legjobbak, amikor már egyedül falom a kilométereket. Jó olyankor néha a magyar szó. Munkát először a másik magyar kolléga kapott. Bár ő is hazafelé ment volna már, mégis német lerakót kapott Berlinben. Kis várakozás után úgy döntöttünk a másik kollégával egyetemben, hogy kiállunk egy parkolóba, mert a lerakó területén nem lehet aludni. Ő mondta, hogy tud itt egy parkolót, így hát ő lett a felvezető autó és elindultunk éjszakai pihenőt keresni. Alig 3 km után megálltunk a főút mellett egy billegősben. 
Hiába… Néha ilyen helyen is kell állni. Tehát zártuk a napot. Kis idő elteltével jött a kolléga, hogy neki is megjött a munka és el is megy, mert van ideje még és átáll. Tehát mi maradtunk csak, de alig egy óra elteltével jött a mi feladatunk és remélve azt, hogy magyar a lerakó gyorsan megnéztük. A sok koppanástól már akár kék-zöld foltokkal is tele lehetnénk, mert ismét sikerült egyet koppanni. A lerakó Németországban van, nem messze a francia határtól, innen 1200 km. A felrakó ugyan ott volt szinte. ahol leraktunk. Nagy meglepetésünkre a lerakó hétfői, tehát a távra van-volt 5 napunk. Nagyon jó. Mindezek örömére gyorsan megettünk egy-egy ravioli konzervet (pedig nem akartunk meleget enni) és elmondtunk egy imát. Másnap reggel én kezdtem, tehát irány a felrakó. A városba beérve egy jobb kanyar után angol munkások fogadtak, hogy nem kellene tovább menni arra, hacsak nem tudunk ugratni a kamionnal, mert ugyanis a híd lezárva. A hevesen integető pantomim művész munkás mentségére legyen mondva, elmondta merre lehet megközelíteni a gyárat. Így rögtön tolatással kezdtem a napot, ami ahhoz vezetett, hogy sikerült megfordulnom. Utunkat ezek után a város igazán szűk utcáin folytattuk, egy-két igen érdekes kanyarral, de végül elértünk a gyárig, ahol ismét cigaretta szűrőket raktak fel megközelítőleg 24T súlyban. Rakodás után ugyanezen az útvonalon haladtunk vissza. Útközben a járműparancsnok a cmr áttanulmányozása után arra az elhatározásra jutott, hogy mivel nincs bookolva lerakó, megpróbáljuk már holnap leadni az árut. Simán oda tudunk érni. Ezt gyorsan leegyeztette a főnökünkkel, aki áldását adta a tervre.
Itt járunk most. Laci vezet, én meg küzdök a betűkkel, mert tényleg nem egyszerű menet közben írni. Még az a szerencse, hogy nem kézzel kell. Reméljük, hogy most már tényleg hazafelé indulunk, bár én most Finnországgal cukkolom a Főnököt. Csak nehogy összejöjjön… Már csak a testi épségemet tekintve. Félre téve a viccet… Azért hosszú ám ez az idő. Lacinak főleg, ő már október 8.-a óta kint van, és azért húzódott ilyen hosszúra neki, hogy betanítson engem. Hiányzik neki is a családja, és hát nekem is. Ezt nehéz megszokni, vagy talán nem is lehet, hogy az ember idáig minden nap elment dolgozni, de utána haza ment, ahol a család, meleg étel, fürdési lehetőség, és sok egyéb komfort érzetet növelő dolog és tevékenység várta. Nekem is hiányzik a kis fiam Bencsi és anyukája is, akiket innen is puszilok és köszönöm nekik, hogy ilyen kitartóak, támogatnak abban, hogy egy jobb életet tudjak biztosítani magunknak, de legfőképpen NEKIK. Nehéz ez a szakma, és sajnos ennek ellenére sokan lenézik a sofőrt és egész más szemmel tekintenek rájuk. Sokszor hallottam már hasonlókat, hogy hát ő „csak” egy sofőr, de nem. Ő is ember, mint egy gyárigazgató, vagy mint egy gyári munkás. Ő is nehéz munkát végez néha igen nehéz körülmények között. Én ezért tisztelem és becsülöm is őket.
Most zárom soraimat és elnézést kérek, ha esetleg úgy gondolja valaki, hogy utolsó gondolataim nem ide valóak voltak, de ami a szívemen az a számom.
Tehát a végszó: mint egy jó forgatókönyv írónak, lassan nekem is gondolkodnom kell azon, hogy hogyan írjam ki magam a naplóból, mert hát ugye lassan vége a tanulójáratnak. A mentoromtól kapott megtisztelő lehetőség tehát lassan a végéhez közeledik. Még nem most az biztos, mert még haza kell érni, de már, nincs sok hátra.
Addig is további szép napokat…

A tanulójárat még nem ért véget,folytatás a következő részben (szerk.)