Mentsük meg a Szaljut-7-est!
A Szaljut-7 tehát várta a következő rekorddöntő lakóit, a tervek szerint Viktor Petrovics Szavinih, Vlagyimir Vlagyimirovics Vaszjutyin és Alekszandr Alekszandrovics Volkov 10 hónapig fognak a fedélzetén tartózkodni. Amit ekkoriban nem vertek nagy dobra, az az volt, hogy egy újabb átalakított TKSz űrhajó is csatlakozna majd az űrállomáshoz, amelyen katonai megfigyeléseket hajthatnak majd végre. 1986-ban pedig egyből átadják egy három fős, csak nőkből álló, 4 hónapra tervezett csoportnak az állomást. Csakhogy 1985. február 11-én a Szaljut-7-tel megszakadt a kapcsolat. Mikor végre úgy tűnt, hogy a Szaljut-7 minden korábbi problémája ellenére további évekig szolgálhatja a szovjet űrprogramot a Mir megérkezéséig, újra cserbenhagyta teremtőit.
A legfőbb probléma pedig az volt, hogy igazából azt sem tudták, hogy mi a probléma az űrállomással. Az biztos, hogy irányítás nélkül nem lehet azt sem kontrollálni, hogy hol térjen vissza a sűrűbb légrétegekbe, ami aggodalomra adott okot: a Kozmosz-954 kémműhold és annak nukleáris reaktora Kanada felett lépett be a légkörbe, politikai feszültséget okozva. A Skylab amerikai űrállomás darabjai 1979-ben Ausztrália partjainál értek földet, és a korábban hangoztatotthoz képest sokkal veszélyesebb volt. Ez pedig rossz előjel volt – ha egy mód volt rá, lehetőleg el kellene kerülni az irányítás nélküli visszatérést. A korábbi javító-küldetés után viszont merész javaslattal álltak elő – induljon egy szerviz-csapat a Szaljut-7-hez!
Dzsanyibekov és Szavinih, a Szojuz T-13-mal induló mentőcsapat
Vlagyimir Dzsanyibekov kézenfekvő volt egyik jelöltként: már négyszer járt a világűrben, űrsétát is végrehajtott, volt a Szaljut-7 fedélzetén többször is, mindemellett többször bizonyította, hogy hideg fejjel képes gyors döntéseket hozni, és nehéz feladatok végrehajtása közben sem temeti maga alá a felelősség (a Szojuz T-6 esetében ugyebár a lefagyott Igla számítógép miatt kézzel kellett kitérnie a közeledő űrállomás elől, majd kézzel dokkolnia). Társának Viktor Szaviniht választják, aki amúgy tehetséges űrhajós-mérnök, már járt a világűrben, és mellesleg ha sikerült az űrállomást újra működésbe hozniuk, akkor majd Szavinih mellé felküldik Vaszjutyint és Volkovot, és a körülményektől függően úgy tolják ki a küldetést, hogy Szavinih teljesítse a 10 hónapos tervezett utat. Csakhogy több módosításra is szükség lesz, először is, ha nincs kapcsolat, feltehetően az Igla dokkolórendszer sem működik az űrállomáson – így a Szojuz űrhajóból ki lehet szerelni azt, ami így kevesebb tömeget jelent, tehát adott mennyiségű hajtóanyaggal több manővert tudnak végrehajtani.
Mivel csak két űrhajós megy fel, a visszatérő kapszulát átépítik, alaphelyzetben a középső ülés a pilótáé, csakhogy így ő pusztán a Vzor periszkóp képére támaszkodhat kitekintés terén. Az átépítés után a műszeregység az egyik szélső szék elé került. Súlyosabb probléma volt az, hogyan oldják meg a távolságmérés problémáját. A Szojuz továbbra se rendelkezett távolságmérésre alkalmas rendszerrel, ha az Igla nem működik – ezért a mérnökök egy kézi, katonai lézeres távolságmérőt helyeztek el kabinban....
A Szojuz T-13 és a Szaljut-7 űrrandevúja: először a földi radarokkal követték a két űrjármű pályáját, és ezek alapján hajtották végre a manővereket, a végén pedig kézzel...
A Szojuz T-13 1985. június 6-án indult a világűrbe, a pályáját nagyon alaposan előre megtervezték, hogy a lehető legközelebb tudják irányítani az Igla nélkül is, de ez két napba telt. Az űrhajósok június 8-án, majdnem 10 km távolságból látták meg a Szaljut-7-est, majd finom manőverekkel egyre közelebb kerültek hozzá. Először lassan körberepülték, hogy megállapítsák nincs-e komolyabb sérülése, ám nem látták ilyesminek nyomát. A napelemszárnyak viszont (szemben a normál állapottal, amikor mindegyik a Nap felé néz) egymástól függetlenül, lassan forogtak, jelezve, hogy nincs energia a fedélzeten. A földi irányítás zöld jelet adott a dokkolási kísérletre. Dzsanyibekov mintegy 100 méteres távolságban stabilizálta az űrhajót, majd a lézeres távolságmérővel fél percenként megmérte a távolságot az űrállomástól, Szavinih pedig számológéppel a távolság változásából kiszámolta a relatív sebességet. Lassan közelítve az állomáshoz végül meglepően könnyedén sikerült a dokkolás. A rögzítőpeckek szilárdan megfogták az űrhajót, de az elektromos csatlakozók visszajelzésének elmaradása alapján megerősítést nyert, hogy az űrállomás elektromos rendszere halott.
Szavinih és Dzsanyibekov a Szaljut-7 fedélzetén, téliesítve
A nyomáskiegyenlítés megtörtént, jelezve, hogy az állomásnak még mindig túlnyomásos a beltere. Ettől persze a légkör még lehet mérgező, így a két űrhajós gázmaszkot húzott, majd kinyitották a zsilipajtót, és először Dzsanyibekov majd Szavinih belebegett az űrállomásra. Energia nélkül a hőháztartás se működött – az űrállomás keményre fagyott, mindent vékony csillámló jégdara borított. Dzsanyibekov óvatosan levette a gázmaszkot, majd levegőt vett, megállapítása szerint hideg és állott, de belélegezhető. A hőmérséklet megállapítására ráköptek az egyik falra – majd figyelték, ahogy megfagy, ez alapján úgy becsülték, hogy -10°C körül lehetett. Az állomás megmenthetőnek tűnik, de több problémát is meg kell oldani. Mivel az űrállomás levegő-keringető rendszere nem működik, így ha túl sokáig maradnak egy helyben, akkor a saját kilélegzett szén-dioxidjuk felgyűlhet, rosszullétet okozva. Noha voltak vastag sapkáik és ruháik, a szerelésekhez megfelelő kesztyűjük nem akadt, viszont puszta kézzel a jéghideg drótokat fogdosni olyan volt, hogy szabályosan égető érzést éreztek az ujjaikban. A döntés az lett, hogy 40 perces munkaciklusokban dolgoznak, majd visszatérnek a Szojuzba felmelegedni.
Szavinih a Szaljut-7 fedélzetén dolgozik
Először az energiarendszert kellett helyreállítani, és mivel az akkumulátorok közül több is teljesen meghalt (nem tartotta meg a töltést), így ki kellett őket cserélni. Eközben rájöttek arra, hogy mi okozta az űrállomás "halálát": az a szenzor, amely az akkumulátorok töltöttségét figyelte, elromlott. Az akkumulátorok egyenként egymás után lemerültek, az elektromos rendszer pedig nem kapcsolta rájuk a napelemek hálózatát, amely feltöltötte volna őket. Ha lett volna személyzet az űrállomáson a hiba jelentkezésekor, feltehetően hamar rájöttek volna hol a probléma, és viszonylag egyszerűen elháríthatták volna. Most viszont valahogy vissza kellett hozni ebből az állapotból az állomást. Három nap alatt öt akkumulátort tudtak kicserélni, majd a Szojuz manőverező hajtóműveivel a nap felé fordították az állomást, így pedig legalább a világítást majd a levegő-melegítőt és az étel-melegítőt bekapcsolhatták. A negyedik napon az egyik Rodnik vízkiválasztó- és melegítő rendszert is sikerült beüzemelni, így már forró teát is ihattak, ami felmelegíthette őket.
Az ötödik nap a hőmérséklet már az 5°C-ot is elérte, ám ez azt jelentette, hogy a levegő nedvességtartalma felengedett, a hideg víz pedig a falakhoz tapadva egyre nagyobb gömbökké formálódott. Az űrhajósok próbálták magukat távol tartani a falaktól, de a súlytalanságban ez nem egyszerű feladat, így hamarosan csuromvizesek lettek, ami a hidegben igen kellemetlenné tette a munkát. Törülközőkkel és piszkos ruhákkal kezdték el a víz felitatását, amit aztán műanyag zsákokba raktak. A levegőtisztító rendszert is sikerült beüzemelni, de mivel továbbra is hideg volt az állomáson, a Szojuzba húzódtak vissza időről időre felmelegedni. Noha a Szaljut-7 egyre több rendszere működött már (ide értve a stabilizáló és irányító rendszereket), ennek az volt az ára, hogy a belterében egyre nagyobb lett a káosz: a falpaneleket leszerelték, hogy az alattuk lévő kábelekhez és rendszerekhez hozzáférjenek. Másfél hét után az űrállomás már annyira jó állapotban volt, hogy már tudományos munkákat is kaptak – orvosi és asztronómiai megfigyeléseket végeztek, illetve tesztelték a dokkolórendszert. Ezek után a Progressz-24 június 23-án kapcsolódott az állomáshoz, hajtóanyagot, a maradék kiegészítő napelem-paneleket, új vízforralót, három új akkumulátort és pótalkatrészeket, illetve növénykísérletekhez keltetőket hozott meg – és rengeteg törülközőt. A két űrhajós legnagyobb bánatára friss élelmiszert és leveleket nem....
A Szaljut-7 és a Szojuz T-13, ahogy a Szojuz T-14-ről lefotózták
Az űrállomás helyreállítása után már tudományos feladatokat is kaptak, többek között az MKF-6M multi-spektrális kamerával a Szovjetunió termőterületeit fotózták végig. A Progressz-24-et a Kozmosz-1669 váltotta – ez egy új, a Mirhez szánt teherűrhajó tesztútja volt, nem teljesen egyértelmű, miért Kozmosz jelülést kapott, egyesek szerint tévedésből a TKSz űrhajóknak megfelelő jelölést adták neki (a Kozmosz jelölés katonai vagy legalábbis részben katonai célú műholdaknál és a pályára álláskor eleve meghibásodott űrjárművekre használatos általában). A teherűrhajó legfontosabb terhe két új Orlan-DM űrruha volt, amelyet az elkövetkező űrsétára használtak fel. Ezek egy sor, a korábbi tapasztalatok alapján hozott változást hoztak: a sisakra erős fényű lámpák kerültek, amelyekkel már földárnyékban is lehetséges a munka, tartósabbra készítették őket, miközben nagyobb mozgásszabadságot is adtak. Az űrsétára augusztus 2-án került sor, és az utolsó pár kiegészítő napelemtáblák felhelyezése volt a célja. Noha immár sötétben is tudtak dolgozni, a feladat eltartott egy ideig, majd miután végeztek, kicserélték a zsilipajtó mellett elhelyezett tesztpaneleket, valamint kihelyeztek egy kozmikus por begyűjtő szerkezetet (a Halley-üstökös elhaladása kapcsán számítottak arra, hogy sikerül abból származó port begyűjteni).
Volkov, Vaszjutin és Grecsko, akik a Szojuz T-14-el indultak a Szaljut-7 űrállomáshoz
Az űrállomáson pedig az élet kezdett normális mederben zajlani, a beltér állapotát a lehetőségekhez képest visszaállították, a korábban meghibásodott rendszereket pedig vagy megjavították vagy kicserélték. Eljött az idő, hogy az eredetileg tervezett személyzet tehát összeálljon. A Szojuz T-14 legénysége felkészült, Vaszjutin és Volkov mellé a veterán Gregorij Grecsko lett beosztva – ő eredetileg nem lelkesedett túlzottan a feladatért: a Szaljut-4-en majdnem egy hónapot, a Szaljut-6-on pedig több, mint 3 hónapot töltött el, így egy mindössze 6-8 naposra tervezett látogató út ezek mellett nem tűnt nagy kihívásnak. Persze a feladat az feladat, szeptember 17-én a Szojuz T-14 elindult a világűrbe, hogy egy nap múlva bedokkoljon a Szaljut-7-re.
A Szojuz T-13 és T-14 legénysége a Szaljut-7-en: Vaszjutin, Grecsko, Szavinih, Volkov és Dzsanyibekov
Az üdvözlések után a érkezők felmérték az űrállomás állapotát, és kielégítőnek minősítették. A látogató személyzet számára tudományos feladatokat is kiosztottak bőven, és noha Grecsko anno nem lelkesedett túlzottan a feladatért, végül szinte pihenés nélkül dolgozta végig a több mint egy hetet. Emiatt viszont annyira elfáradt ő is, hogy az egyik nap, mikor az MKF-6M kamerával kellett megfigyeléseket végeznie, Dzsanyibekov ébresztette fel, miután az űrállomás közepén lebegett, kedélyesen horkolva.
Grecsko és Dzsanyibekov még az űrállomáson
Szeptember 20-án felkészítették a Szojuz T-13-at a visszatérésre, ehhez Szavinih és Grecsko ülését kellett kicserélni, majd másnap Dzsanyibekov és Grecsko elköszöntek az űrállomást továbbiakban használó tartós személyzetétől, és beszálltak a T-13-ban, lekapcsolódtak, majd még aznap biztonságosan földet is értek. Ez volt az első alkalom, hogy a tartós személyzet tagjai között cserét hajtottak végre, ez később a Mir és az ISS esetében már bevett eljárás lett. Dzsanyibekov megtette, amiért felküldték, és megmentették a Szaljut-7-et, tovább növelve a szovjet űrprogram saját magába vetett hitét – bármilyen nehézség is jöjjön, megoldjuk, lehetett a felkiáltás.
Grecsko és Dzsanyibekov a földet érés után
A Szavinih, Volkov, Vaszjutin trió pedig felkészülhetett arra, amire eredetileg kiképezték őket: katonai megfigyelésre egy átalakított TKSz űrhajóval, amit a Szaljut-7-re dokkolnak be. Az átalakított TKSz-4 űrjármű Kozmosz-1686 néven indult a világűrbe, mindössze egy nappal a Szojuz T-13 landolása után. 4,5 tonna ellátmányt, 3 tonna hajtóanyagot vitt magával, és a VA visszatérő kapszula orrában a hajtómű és ejtőernyőt tartalmazó "árbóc" helyére különféle érzékelőket (köztük egy infravörös kamerát és egy Ozon spektrométert) helyeztek el. 1985 október 2-án dokkolt be, vele pedig a Szaljut-7 belső tere majdnem megduplázódott. A legénység nekiállt a kijelölt feladatainak: földmegfigyelésnek, további növénytermesztési kísérleteket hajtottak végre, tesztelték a Szaljut-7 / Kozmosz-1686 / Szojuz T-14 komplexum masszivitását.
A Kozmosz-1686-ról nem nagyon találni "rendes" fotót, legfeljebb efféle rajzokat, amelyek megmutatják, hogy nézet ki az átalakított VA kapszula
Október vége fele viszont Vaszjutin megbetegedett, belázasodott, és egyre nehezebb volt vizelnie, ami húgyúti fertőzésre utalt. Az elején titkolta a problémáját, és igyekezett a feladataira koncentrálnia, de ez egyre nehezebben ment. Végül társaival megosztotta, milyen problémákkal küzd, ám nem akarta, hogy miatta esetleg félbeszakadjon a küldetésük. Volkov és Szavinih viszont azt javasolta, hogy mindenképpen szóljanak a földi irányításnak, ők talán tudnak segíteni – pláne azért, mert éppen egy űrséta következne a programban, márpedig ilyen állapotban Vaszjutin erre képtelen. Október 28-án a három űrhajós együtt közölte a helyzetet, és utasítást vártak. Rövid tanácskozás után azt javasolták, hogy Vaszjutin pihenjen egy ideig, és az űrsétát halasszák el.
Hajvágás a Szaljut-7-en, az "áldozat" Volkov, a fodrász Vaszjutin
Csakhogy Vaszjutin állapota nem lett jobb, sőt, egyre rosszabb lett, November 15-én elhányta magát, ezért másnap Szavinih az orvosok utasítása alapján erős gyógyszereket adott be Vaszjutinnak. Mikor az orvosok a következő alkalommal kérdezték Vaszjutint állapota felől, az űrhajós vitatkozni kezdett a tünetekkel kapcsolatosan, Valerij Rjumin, aki az űrrepülés irányításáért felelt, közbevágott, hogy ennyi, leállnak, az űrhajósok cseréljék ki az űrállomás rádiókommunikációs blokkját, és hamarosan döntést hoznak, hogy visszatérjenek-e. Szavinih vitatkozni kezdett, hogy legalább egy hétre lenne szükségük, hogy az űrállomáson rendesen összepakoljanak, erre Rjumin azt reagálta, hogy rendben, maximum egy hét, de ez a vége. A visszatérés már csak azért is vita tárgya volt, mert Vaszjutin hetek óta nem hajtotta végre az előírt testedzéseket, így fizikai állapota nyilvánvalóan leromlott, ami nem segíti felépülését a Földön. Ettől viszont még nem változtatták meg a döntést...
A Szaljut-7 ötödik tartós személyzete a leszállás után (Vaszjutin, Szavinih és Volkov)
Október 21-én a Szojuz T-14 visszatért a Földre, három csalódott, frusztrált űrhajóssal. Vaszjutin bűntudatot érzett, amiért miatta kellett korábban megszakítani útjukat, és helyzetén nem segített, hogy már az űrbe induláskor is voltak enyhe tünetei, amit (állítólag) megosztott orvosaival, de ők sem gondoltak semmi komolyra (más források szerint Vaszjutin nem szólt senkinek, nem akarta, hogy emiatt esetleg kiemeljék az űrrepülésből). Mikor az űrállomásra értek, az ott uralkodó alacsony hőmérséklet segített elfedni az első időkben a problémát. A visszatérés után Vaszjutinnak több, mint egy hónapos antibiotikum kúrán kellett átesnie, mire felépült. Szavinih 168 napot töltött a világűrben, ami szép teljesítmény, de messze volt a kitűzött 10 hónapos időtartamtól. Ráadásul a Szaljut-7 eredetileg tesztpad lett volna a későbbi Mir űrállomáshoz, a Kozmosz-1686 mellett a Kvant (~ "kvantum") modullal bővítve szerettek volna tapasztalatokat szerezni a modulszerűen felépülő űrállomások terén. Csakhogy erre ott volt a lassan elkészülő Mir űrállomás. A Kvant modult így áthelyezték abba a programba.
A Szaljut-7 pária lett, miután 1982-ben Brezsnyev eltávozott az ország éléről, utódja, Jurij Andropov sem fordított túl sok figyelmet a világűrre. Andropov ráadásul csak 15 hónapig volt hatalmon, majd veseelégtelenségben elhunyt. Utódja, Konsztantyin Csernyenko még ennyi ideig sem vezethette az országot, 1985. március 10-én elhunyt, utódja pedig Mihail Szergejevics Gorbacsov, aki Andropovhoz hasonlóan a gazdaság helyreállítását, a korrupció felszámolását, és az alkoholizmus problémájának kezelését tartotta fontosnak. Utóbbi az alkoholtartalmú italok árának emelését, az alkohol fogyasztásának korlátozását (pl. közterületen vagy munkahelyen való részegség büntetést vont maga után) jelentette – ami csak még több problémát okozott (a feketegazdaság fellendülését és emiatt a központi bevételek csökkenését vonta maga után). Mindezek mellett a hidegháború is éppen a nehezebb időszakában tombolt, amin nem segített, hogy a Szovjetunió ötödik éve küzdött Afganisztánban. Az űrprogram így kevesebb figyelmet kapott a döntéshozóktól, mint amit a program vezetői szerettek volna. A Szaljut-7 programot félreállították, szó szerint – a Kozmosz-1686 segítségével magasabb pályára emelték, hogy minél később érjen a sűrűbb légrétegekbe, a hozzá induló két ill. három űrhajós csoportot (egy katonai, egy csak-női és egy "civil") szétszedték és átdolgozták.
Az 1980-as űrhajósképzésben részt vett, de a világűrben végül nem járt szovjet űrhajósnők közül négy: Larisza Pozsarszkaja, Jelena Dobrokvaszina, Tamara Zaharova és Irina Pronyina
Ennek egyik első áldozata a tervezett női űrhajós-út, majd gyakorlatilag a teljes női űrprogram lett. A hivatalos indoklás szerint amiatt, mert Szavickaja a tervezett Szaljut-7 (majd Mir) tartós női személyzet parancsnoka terhes lett (mellette Jelena Dobrokvaszina és Ivanova Jekaterina volt a kiválasztott), de ez aligha indok arra, hogy az egész női űrhajóskiképzést beszántsák – mégis ez történt. Ivanova Jekaterina később Vaszjutin betegségét és annak eltitkolását is szóvá tette, mondván ez volt a végső lökés arra, hogy a női űrhajósok ne kaphassanak esélyt. A szovjet űrhajósképzésbe csak 1989-ben került ismét egy (és csak egy) nő – Jelena Kondakova viszont némi hátszéllel érkezett (1985-ben házasodott össze az űrrepüléseket felügyelő Valerij Rjuminnal). Kondakova volt az első tartós személyzetbe került hölgy, aki aztán 169 napot töltött a Mir űrállomáson, és később az űrsiklóval is meglátogatta még egyszer az űrállomást. Ezek után viszont újabb bő másfél évtizedes csend következett, a negyedik orosz űrhajósnő, Jelena Olegovna Szerova csak 2014-ben indult az ISS-re, mint az első orosz űrhajósnő, aki a nemzetközi űrállomásra feljutott. A nemi egyenlőség a világűrben még nem igazán valósult meg...
1984-es elképzelés a NASA űrállomásról
Paradox módon a Szaljut-6 és 7 sikere a "túlparton" hozott nagy változást: a NASA akkori vezetője, James E. Beggs arra kérte a Reagan-kormányt, hogy támogassa egy űrállomás létrehozását, amire Reagan elnök 1984. januári elnöki beszédében utasítást is adott (méghozzá azzal a kitétellel, hogy egy évtizeden belül készüljenek el). Eközben a Miren a munka gőzerővel folyt, a VKK űrrepülőgép-program haladt, ha lassan is. A Szaljut-7 még előkerül a jövőben, de már csak mellékszerepet kap a szovjet űrprogramban....
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de
Buran-energia.com
Buran.ru
