Az én első maratonom

Végül eljött 2013. december elseje, hajnali 6 óra 20 perc. A telefonomon az app 671,3 megtett mérföldet mutatott 85 futóedzés után. Már csak az a bizonyos 26,2 volt hátra.

Bemelegítettem a környező utcákban, beálltam az elöl lévő futók közé, mivel, mint említettem, úgy gondoltam, képes vagyok a bostoni kvalifikációra. A rajt előtt egy hatalmas kivetítőn bejátszották az űrrepülőgép indításának előkészületeit megfelelő időben adagolt szárazjéggel.

A kilövés és a rajt természetesen visszaszámlálással indult, nagyon jó hangulatot teremtettek a szervezők, én amúgy is odáig vagyok az ilyesmiért. Végül az óra elérte a nullát, “LIFTOFF”, az űrsikló lángokat okádva elindult, én pedig megkezdtem az első maratoni távomat.

Az Endeavour űrrepülőgép indítása; én is ennyi energiát éreztem még a rajtnál :) – socialvixen.com

Már az első mérföldjelzőnél gyanús volt, hogy a Nike+ hamarabb szól vagy 50 méterrel, mint a zászló, de úgy voltam vele, hogy nekem nem ezzel kell foglalkoznom. 6:55 min körüli tempóval, könnyedén futottam negyedtávig, azaz az északi visszafordítóig. Ezután kezdtem érezni, hogy itt baj lesz.

Először csak kicsit lassult az iram, majd megelőzött a 3 óra 15 perces iramfutó csapat (7,5 min/mf körüli tempó), elhaladtam a befutó mellett, féltáv. Ekkor már sok félmaratonista jött szembe, nagyon sokan integettek, én pedig irigykedve láttam, hogy ők már majdnem a célban vannak. Futottam tovább, egyre lassabban, egyre többen előztek meg. Kezdett kínszenvedéssé válni a mozgás.

Az út mentén űrhajós kezeslábasba öltözött önkéntesek, segítők, valamint a helyi lakók szurkoltak, tapsoltak, biztattak. Egy-két helyen kis bulisátor, zene, főzőcske. Frissítőket ajánlottak fel, nagyon jó atmoszférát teremtettek – volna, ha nem lettem volna olyan nagyon kikészülve.

Két fényszablya-gyakorlat között... – marathons.findthebest.com

Sokan az “űrversenyhez”, illetőleg az “űrsétához” méltóan öltöztek be a futáshoz: birodalmi rohamosztagosok, maga a Sith Lord, Chewbacca, az NCC-1701 legénységének tagjai és néhány teljesen átlagos Batman vegyült el a futók között – ez is szintén jellemző az amerikai futóversenyekre. Megmosolyogtató, de nem a tizennyolcadik mérföldnél...

A harmadik negyedtáv nagyon-nagyon hosszú volt, mert már nagyon vártam a déli visszafordítót, amely után már csak közelebb kerülök a célhoz: hiába láttam a mérföldjelzőket, az agyam kezdett összevissza járni, és nem tudtam számolni, hogy hol is kell lenni a fordítónak.

A Nike+ app egyre nagyobb különbséget jelzett a mérföldzászlókhoz képest, ez sem segített. Közel voltam ahhoz, hogy megálljak és lefeküdjek pihenni, ezt az egészet elfelejteni.

Majd jött a fordító, és a 20 mérföldes zászló, én pedig mintha egy betonfalba ütköztem volna. Na ne, még annyi, mintha dolgozni mennék futva, és az jó formában 45 perc, most lesz vagy 1 óra, én pedig már nem akartam egy percet sem a lábamon tölteni! Elkezdett kegyetlenül fájni a térdem, meg kellett állnom sétálni. Összesen négyszer tettem ezt meg, pedig előtte azt gondoltam, hogy én ugyan nem! De…

Körülbelül 23 mérföldnél kezdtem látni a végét, hogy már csak 12 kör a salakpályán, de micsoda 12 kör az! S jöttek szembe a 4:30-as, az 5 órás, az 5:30-as, a 6 órás iramfutók, mindegyik kis csoporttal, futva és sétálva, a Galloway-módszerrel, fiatalok és öregek, soványak és kövérek, gondtalanul, mosolyogva, engem biztatva!, én meg úgy éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben, hogy itt csak én szenvedek, nekik még arra is van erejük, hogy biztassanak, holott sokkal kevésbé vannak kondiban!

De láttam az engem megelőzők arcát is, meg az általam megelőzött kései félmaratonistákat is, hogy itt mindenki keservesen küzd önmagával, s lassan én is megtaláltam azt az erőt, amely végül elvonszolt a célig. A Nike+ már nem volt releváns; külön nevetséges volt, amikor hangosan gratulálva bejelentette a táv teljesítését, kilométernél is távolabbra a céltól – csak nevetni nem tudtam.

Végül ott volt előttem a befutó. Egyre több szurkoló az út mentén, mindenki biztatott. Poszterek mutatták az amerikai űrprogram lépéseit, ahogy Shepard várja a kilövést a Mercury kapszulában, ahogy Glenn sétál az űrkabin ajtajához. Ahogy az Apollo eljut a Holdra, ahogy az űrsiklót fellövik, úgy kerültem én is egyre közelebb a célhoz, úgy voltam képes egy utolsó, teljesen értelmetlen, ám jóleső sprintet kivágni a félkörös “célegyenesben”, és a célvonalon felemelt kézzel, vigyorogva áthaladni, feledve 3 óra 57 perc 34 másodpercnyi, addig átkozott szenvedést.

A célban – photo by Kim Ross

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!